Ma már elképzelni is nehéz, hogy volt idő, amikor a magyar parlamentben a kormánypárti és az ellenzéki képviselők, a kemény jobboldaliak és az elvhű balosok a folyosón és a büfében barátságosan beszélgettek egymással. Sőt: a plenáris ülés alatt is odaültek egymás mellé megtárgyalni egy bizottsági témát vagy egy pártközi pletykát.
Nemcsak Mikszáth Kálmán korában, hanem a rendszerváltozás utáni első parlamentekben is így volt ez. A nyolcvannyolc éves korában elhunyt Lányi Zsolttal nyolc éven át ültünk együtt a magyar Országgyűlésben. Előbb én tartoztam a kormányoldalhoz, utána ő. Ettől és a korkülönbségtől is függetlenül mindig jó viszonyban voltunk. Egyszerre volt kedves újpesti vagány, sarkosan fogalmazó radikális, nagyot nevető, másokat is megnevettető társalgó és patetikus hazafi. Meg ahogy észrevettem, a női nemnek nem csupán hódolója, de kegyeltje is. Ám akármelyik formáját futotta, mindig emberi volt, és őszinte. Kormánypárti képviselőként és államtitkárként is más volt, mint mai utódai, a hideg, élettelen, parancsra gyűlölködő, pénznyelő gépként működő politikusautomaták.
Lányi Zsolt háromszor kapcsolódott be a Független Kisgazdapárt munkájába. Egyszer 1945-ben, aztán 1956-ban, majd a rendszerváltás táján. Pártját mindháromszor szétverték, kétszer a bolsevik önkény, egyszer a fideszes szalámipolitika. Ebbe sokan belerokkantak. Zsoltnak is megvolt a véleménye az árulókról és a beolvasztókról, de egészséges életszeretettel lépett túl a politikai kudarcokon. 2002-ben az egyik budapesti kerületben örmény kisebbségi képviselővé választatta magát, amin sokan mosolyogtak. Számomra ez is azt jelentette, hogy nem törte meg pártja széthullása, nem akar otthon dohogó nyugdíjasként a múlton merengeni. Haláláig érdekelte a közélet, a kultúra, mostanában is többször találkoztam vele utcán vagy kávézóban, és mindig futotta közöttünk néhány kedves vagy csipkelődő mondatra. Parlamenti éveinken azonban sohasem nosztalgiáztunk, képviselő utódainkról pedig beszélni sem volt kedvünk.
