Orbán Viktor 2017-et a lázadás évének nyilvánította. A magyar miniszterelnök nyilván abban bízott, hogy a fontosabb választásokon számos európai országban meghatározó szerephez jutnak az Európai Unió-ellenes, szélsőjobboldali, a Fideszhez szellemiségükben közel álló pártok. Ezzel szemben Hágában vagy Párizsban nem történt ilyen fordulat – igaz, annak az esélye, hogy Geert Wilders vagy Marine Le Pen maguk mögé állíthatnák a választók többségét, egy percig sem volt komolyan vehető.
Németországot viszont kicsinykét megérintette a lázadás szele szeptemberben. A Fidesszel hivatalosan szövetséges keresztény uniópártok (CDU–CSU) halovány győzelmét zárójelbe tette az orbáni eszmeiséghez legközelebb álló, bevándorlás- és EU-ellenes Alternatíva Németországnak (AfD) kiugró eredménye. A párt betörése összezavarta a német politikát, a hagyományos jobbközép (azaz keresztény-liberális), illetve balközép (azaz szocdem-zöld) blokkok egyike sem tudott kormányt alakítani. Öthétnyi tárgyalás után kiderült, a CDU–CSU a liberálisokkal (FDP) és a Zöldekkel sem koalícióképes. Így ma arra a nagykoalícióra van esély megint, amelynek pártjai négy évvel ezelőtti eredményükhöz képest 15 százalékot vesztettek.
Orbán Viktor számára rövid távon nem szerencsés, ha a berlini külügyminisztériumot továbbra is a szocdemek uralják. De középtávon nyugodtan számolhat azzal, hogy a német politikában is erősödnek a vele szimpatizáló-egyetértő hangok. Immár nemcsak a Fidesszel hagyományosan jó kapcsolatban álló bajor keresztényszociálisok (CSU) vagy az AfD-sek állnak ki a szigorú bevándorláspolitika mellett, de a merkeli CDU és a liberális FDP többsége is. Christian Lindner, az FDP fiatal elnöke nemrég azt kérte „a nyugat-európaiaktól”, hogy „ne terheljék túl a kelet-európaiakat multikulturalizmussal, színes, liberális társadalommal”. Nyilatkozatában volt egy adag lenézés is. Mármint hogy a kelet-európaiak még éretlenek lennének arra, ami Nyugat-Európában már elfogadott. Ebben amúgy van igazsága is, számos nyugat-európai politikus azonban még mindig nem akarja megérteni-belátni a liberális Nyugat és a posztszocialista Kelet közötti mély mentalitásbeli különbségeket. Ám Lindner nyilatkozata így is Orbánnak kedvez. Végső soron a liberális politikus azt kérte: ne erőltesse „Brüsszel” a menekültkvótát. A szigorú menekültpolitikának a német politikában mára a Zöldek és a kommunisták (Die Linke) között is akadnak hívei. Amit Boris Palmer tübingeni zöld polgármester vagy Sahra Wagenknecht, a Die Linke marxista frakcióvezetője mond a témában, nem sokkal tér el attól, amit a magyar miniszterelnök 2015 elejétől hirdet.
Alan Posener, a Die Welt neokonzervatív publicistája azt írta: az Európai Unióban Orbán és Merkel körül kezd kialakulni a két fontos erőtér. Hozzá kell tenni, hogy míg Orbán épp most is izmosodni látszik saját hazájában, addig Merkel következő négy évére egy már majdnem megbukott politikus görcsös ragaszkodása lesz jellemző.
A magyar miniszterelnök számára a legjobb hírek idén értelemszerűen Kelet-Közép-Európából jöttek. Ausztriában megbukott egyik legmarkánsabb kritikusa, a szocdem kancellár, Christian Kern, és két olyan politikus alakított koalíciót, akik sok tekintetben Orbánt tartják példaképüknek. Aki a néppárti Sebastian Kurzcal, az új osztrák kancellárral – legalábbis a menekültpolitikában és az EU további föderalizálása elleni harcában – fontos szövetségest nyert. Prágában is olyan kormány alakul a liberális Andrej Babis vezetésével, amely az Európai Unióról hasonlóan gondolkodik. Varsó meg már jó ideje mellette áll. Igaz, a térségben sem teljes az orbáni fordulat. Pozsony távolodik a többi visegrádi államtól, inkább Berlint és Párizst támogatja. Zágrábban a korábban igencsak Orbán-párti jobboldali kormánypártot Andrej Plenkovic horvát miniszterelnök eltolta a Fidesztől. Bukarest, Ljubljana vagy Szófia is inkább a mindenkori nyugat-európai irányoknak akar tetszeni, mint egy magyar kormányfőnek.
Orbán ráadásul továbbra is eléggé egyedül áll a maga illiberális államával. Sem Kurz Bécsben, sem Babis Prágában nem akar ilyen irányt. Ám az Európai Unió elfogadni látszik Orbán belpolitikai hatalmának erejét, mivel nem lát komoly alternatívát vele szemben. Itthon tehát egyre inkább bármit megtehet, és látható az is, miként enyhül vele szemben a nemzetközi sajtó. Szó sincs róla, hogy megszerették volna, de beletörődtek, hogy most ilyen.
Az összeurópai porondon, ahol a bevándorláspolitika és az EU föderalizációja a fő vitatémák, mindenképp több szövetségessel kezdheti meg az új évet. Angela Merkel meggyengült, inog. Bécs és Prága átállt. Varsó megszilárdult. 2018-ban ráadásul Rómában is győzhetnek azok az erők, amelyeknek Orbán Viktor szurkol. Az erőterek tovább formálódhatnak.
