Soha nem felejtem el azt a tekintetet. Ültünk a Picasso bárban. Néhány száz kilométerre nyugatra, keletre és délre is lőttek, mi pedig ittuk a sört. Valahol a hátországban, Szerbia mélyén. Mirkónak ez kevés volt, s egymás után sodorta a füves cigarettákat. Kellett a háborgó lelkének a megnyugvás. Felejteni akart. Mindenáron. Kibeszélni a szörnyűségeket, majd lebegni, s habzsolni az életet. Mert ő tudta, mit jelent az, ha egy hozzá hasonló alig harmincas fiatalnak elveszik az életét. S mesélt arról, ahogy Eszék környékén osztályozták a civileket. A horvátokat a kórház mögötti utcába terelték, aztán a pisztoly hangját utánozva a tarkómhoz érintette a mutatóujját.
Összerázkódtam, s zavaromban csak annyit kérdeztem, hogy miként különböztették meg őket a szerbektől. Zavaros tekintetét belém mélyesztette. Egyszerre sírt és nevetett, s csak annyit mondott, hogy mi sem könnyebb. Aztán arról mesélt, miként végeztek a horvát mesterlövészek a barátjával. Elcsuklott a hangja, s nagyot szívott a lelket könnyítő cigarettából. Én meg a korsón matattam, és megbabonázva kaptam el a tekintetét, amelyben látni véltem a háború összes borzalmát.
Később elképedve barangoltam Vukovár romjai között, hallgattam a kórógyiak és a szentlászlóiak történeteit, s csak arra figyeltem, nehogy letérjek a főútról, és felrobbanjon alattam egy akna. De találkoztam még évek múlva is kétségbeesett kniniekkel, akiket a horvátok Vihar hadművelete űzött el kíméletlenül az otthonukból. S ők még szerencsésnek tartották magukat, mert élnek. De évődve mesélte a pristinai albán taxis is a rigómezei állomás felé haladva, hogy előveszik majd az eldugott fegyvereiket, és kifüstölik az összes szerbet. A szemében gyűlölet izzott, s kezdtem elhinni, hogy ez valamikor tényleg bekövetkezhet. Hogy aztán rá néhány napra Radovan Karadzic külügyminiszterét hallgatva megint ne higgyek ebben. Egyszer még egy ismerőssel a körülzárt Szarajevóba is be akartunk jutni, de aztán nem jutottunk tovább az első Sziget Fesztiválnál. Ez van, nem haditudósítónak szánt a sors. De a délszláv háború „díszletei” között sétálva azért megértettem, hogy milyen szerencsés is vagyok. Szinte Pestig érződött ugyan a lőpor szaga, de azért mégiscsak élvezhettük a frissen ölünkbe pottyant szabadságot.
Mindez a napokban jutott eszembe, amikor a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló, még 1993-ban felállított hágai Nemzetközi Bíróság befejezte a munkáját. Az utolsó elítéltek egyike az a Slobodan Praljak volt, aki utolsó nagyjelenetében inkább kiivott egy üvegcse mérget, semmint háborús bűnösként börtönben üljön. A boszniai horvát tábornok élete híven tükrözi, hogy a nacionalista gyűlölet miként gyűri maga alá a műveltséget, s állatiasítja le az embert.
Praljak igazi polihisztor volt. Négy diplomájával – villamosmérnök, filozófus, szociológus, teatrológus – a hetvenes évektől elismert író és rendező, a polgárháború kitörésekor pedig önkéntesként vonult be, és toborzott saját csapatot. S innentől már nem humanista, hanem gyilkos, aki válogatott kegyetlenkedéseket követett el a muszlim lakosság körében. Erőszak, rablás, fogolykínzás szerepelt a repertoárjában, s polihisztor létére lerombolta a világörökség egyik műemlékét. Ő volt ugyanis az, aki kiadta a parancsot a mostari öreghíd lerombolására. S ha ez még nem lenne elég, halálát otthon sokan még meg is könnyezték. A miniszterelnök félbeszakította külföldi útját, s ugyanúgy hősként emlékeznek rá sokan Horvátországban, mint hasonszőrű tömeggyilkos társaira, Mladicra vagy Karadzicra Szerbiában.
A hágai törvényszék azonban minden hiányossága ellenére egyértelművé tette: a bűnösöknek bűnhődniük kell. Hágában 161 ember ellen emeltek vádat, 4650 tanút hallgattak meg, két és fél millió oldalnyi periratot állítottak össze, 10 800 tárgyalási napot tartottak, s végül 84 vádlottat ítéltek el. Persze itt lett volna a helye Slobodan Milosevic mellett Franjo Tudjmannak, Alija Izetbegovicnak és még jó néhány koszovói albán politikusak is. Érthetetlen, miért mentették fel Ante Gotovinát vagy Vojislav Seseljt, és valóban sok szerb érezheti úgy, hogy egész nemzete ott ült a vádlottak padján, Hága azonban valahogy mégiscsak lezárta a délszláv háborúkat.
Valahol megérthetjük, hogy sem a szerbek, sem a horvátok, sem a bosnyákok, sem az albánok nem ismerik el szívesen, hogy tömeggyilkosok élnek közöttük, s rengeteg polgártársuk megégette magát a zavaros időkben. Ezek a társadalmak azonban már előrenéznek. Horvátország az Európai Unió tagja, Szerbia is Brüsszel felé kacsingat. A radikálisok szép lassan megszelídültek, és a háborút igyekeznek elfelejteni. Már csak azért is, mert néhány év alatt lerombolták azt az előnyt, amit Jugoszlávia például Közép-Európával szemben anno megszerzett. Azóta talán Mirko is tudott felejteni. Remélhetőleg nem halt bele a nagy felejtésbe, és így maradt némi energiája az életre is.
