Volt egyszer egy háború

A hágai bíróság munkáját befejezve lezárta a kilencvenes évek délszláv szörnyűségeit.

Mindez a napokban jutott eszembe, amikor a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló, még 1993-ban felállított hágai Nemzetközi Bíróság befejezte a munkáját. Az utolsó elítéltek egyike az a Slobodan Praljak volt, aki utolsó nagyjelenetében inkább kiivott egy üvegcse mérget, semmint háborús bűnösként börtönben üljön. A boszniai horvát tábornok élete híven tükrözi, hogy a nacionalista gyűlölet miként gyűri maga alá a műveltséget, s állatiasítja le az embert.

Praljak igazi polihisztor volt. Négy diplomájával – villamosmérnök, filozófus, szociológus, teatrológus – a hetvenes évektől elismert író és rendező, a polgárháború kitörésekor pedig önkéntesként vonult be, és toborzott saját csapatot. S innentől már nem humanista, hanem gyilkos, aki válogatott kegyetlenkedéseket követett el a muszlim lakosság körében. Erőszak, rablás, fogolykínzás szerepelt a repertoárjában, s polihisztor létére lerombolta a világörökség egyik műemlékét. Ő volt ugyanis az, aki kiadta a parancsot a mostari öreghíd lerombolására. S ha ez még nem lenne elég, halálát otthon sokan még meg is könnyezték. A miniszterelnök félbeszakította külföldi útját, s ugyanúgy hősként emlékeznek rá sokan Horvátországban, mint hasonszőrű tömeggyilkos társaira, Mladicra vagy Karadzicra Szerbiában.

A hágai törvényszék azonban minden hiányossága ellenére egyértelművé tette: a bűnösöknek bűnhődniük kell. Hágában 161 ember ellen emeltek vádat, 4650 tanút hallgattak meg, két és fél millió oldalnyi periratot állítottak össze, 10 800 tárgyalási napot tartottak, s végül 84 vádlottat ítéltek el. Persze itt lett volna a helye Slobodan Milosevic mellett Franjo Tudjmannak, Alija Izetbegovicnak és még jó néhány koszovói albán politikusak is. Érthetetlen, miért mentették fel Ante Gotovinát vagy Vojislav Seseljt, és valóban sok szerb érezheti úgy, hogy egész nemzete ott ült a vádlottak padján, Hága azonban valahogy mégiscsak lezárta a délszláv háborúkat.

Valahol megérthetjük, hogy sem a szerbek, sem a horvátok, sem a bosnyákok, sem az albánok nem ismerik el szívesen, hogy tömeggyilkosok élnek közöttük, s rengeteg polgártársuk megégette magát a zavaros időkben. Ezek a társadalmak azonban már előrenéznek. Horvátország az Európai Unió tagja, Szerbia is Brüsszel felé kacsingat. A radikálisok szép lassan megszelídültek, és a háborút igyekeznek elfelejteni. Már csak azért is, mert néhány év alatt lerombolták azt az előnyt, amit Jugoszlávia például Közép-Európával szemben anno megszerzett. Azóta talán Mirko is tudott felejteni. Remélhetőleg nem halt bele a nagy felejtésbe, és így maradt némi energiája az életre is.