Képzeljük el, hogy a hetvenes években a kis Orbán Viktor a Fejér megyei Alcsútdobozon, majd Felcsúton hatalmas dilemma elé kerül. A focipálya és a könyvtár között kell dönteni. Melyik lesz fontosabb: a játék a labdával, vagy az elme pallérozása? S bár nagyon szereti a focit, végül is fontosabbnak tartja a tanulást, és orvos vagy tanár szeretne lenni.
Képzeljük el, mi lenne mindennek a következménye ma. A taopénzek milliárdjai nem az üresen kongó stadionokba áramlanának, hanem az egészségügybe. A kormányhoz törleszkedő vállalkozások nem várnának visszaosztást a kórházak, rendelők számára átutalt összegből, ahogy azt a sportegyesületek esetében ma sok vállalkozás teszi. Ha ilyesmi derülne ki, maga a kormányfő követelne azonnali vizsgálatot, szigorú büntetést. Nem kellene fenntartót keresni a drágán fölépített, túlméretezett, önmagukat eltartani képtelen stadionoknak. Ehelyett az egészségügyi intézményekbe fektetett taoszázmilliárdok valóban jól hasznosulnának, mindannyiunk érdekében. Nem kellene azt hallania az üzemorvostól az embernek, hogy úgy tűnik, rákos, és ha életben akar maradni, ne várjon, amíg az állami egészségügy képes lesz finanszírozni a kezelés elindításához szükséges CT- és MR-vizsgálatot, inkább fizesse ki sok tízezer forintos árát zsebből. (Nem is beszélve a PET-CT-vizsgálat negyedmilliós költségéről.) Azt sem kellene tudnia, hogy sok esetben olyan későn történnek a pontos diagnózishoz elengedhetetlen vizsgálatok, hogy a kezelés legfeljebb meghosszabbítja a páciens szenvedéseit, gyógyulásra már nincs esély. Vagy hogy a szövettani vizsgálatok azért olyan lassúak, mert a magyar orvosok külföldi megrendelésre dolgoznak az állami egészségügyben, így a magyar betegek a sor végére kerülnek.
Ha az egészségügybe kerülnének a standionokra költött százmilliárdok, talán rövidebbek lennének a várólisták is. Még nem szűntek volna meg, mert néhány év alatt a legjobb szándékkal sem lehet nyugati színvonalú egészségügyet építeni, de legalább a halálos betegségek esetében nem kellene hónapokat várni egy-egy életmentő vizsgálatra. S ha a kormányfőnek valóban szívügye lenne az egészségügy, akkor nem tartott volna az ágazat átalakításától, az már megtörtént volna, és sok ember életben lenne, aki a reform elmaradása miatt már távozott közülünk.
Képzeljük el, hogy ha az egészségügy lenne a kormányfő számára a legfontosabb, és nem a foci, akkor ma nem a magán-, hanem az állami egészségügy épülne. Nem a haverok magánkórházainak borsos számláit fizetné a társadalombiztosítás a vizsgálatokért, hanem önköltségi áron végezné azokat az állami egészségügy. Talán az orvosok és ápolók sem azt figyelnék, hol fizetnek a legtöbbet az Európai Unióban a szaktudásukért, hanem megfelelően fölszerelt kórházakban, tisztességes fizetésért dolgoznának. Talán hálapénzt sem fogadnának el.
Vagy képzeljük el azt, hogy a foci helyett az oktatást tekintené szívügyének Orbán Viktor. Ha így lenne, Pokorni Zoltánra bízta volna a gyengélkedő magyar oktatásügy irányítását 2010 után is, ahogy első kormánya alatt tette. Szabadabb, a gyermekeket középpontba helyező rendszer alakult volna ki, ma már jelentkeznének az átalakítás első eredményei, és nem a hátsó fertályba tartoznánk az EU oktatási rangsorában. Nem arról szólnának a hírek, hogy az erőszakkal államosított iskolákban dolgozó pedagógusok önállóságuk teljes megvonásaként érzékelik az esztelen központosítást, ahol az igazgató önállóan nem vehet föl és bocsáthat el munkatársakat, és nem dönthet ötvenezer forint feletti beszerzésekről sem. Megfizetnék a pedagógusokat, de ennek fejében teljesítményt követelnének tőlük. Nem a tankötelezettségi kor csökkentésére került volna sor, hanem továbbtanulásra ösztönöznék a fiatalokat. Nem munkaalapú társadalomról beszélne a miniszterelnök, hanem a tudásalapú társadalomról.
Képzeljük el, hogy Orbán Viktor fölismerte volna: nem az virágoztatja föl az országot, ha a világ vezető vállalatait hazánkba csábítva összeszerelő országot vizionál, ehelyett a fejlett oktatási rendszer kiegészítése jegyében komoly összeget fektetne kutatás-fejlesztésbe, tisztában lévén vele, hogy így marad itthon a haszon. Képzeljük el, hogy nem hagyta volna Mészáros Lőrincnek fölvásárolni a Talentis Tudásvölgyet, inkább fölkarolta volna Kenyeres Sándor kezdeményezését, és ma már közelebb lennénk ahhoz, hogy egy magyar Sophia Antipolis vagy Milton Keynes vihetné hírét a hatékony oktatásnak és innovációnak.
Ha van elég fantáziánk, mindezt elképzelhetjük. De sajnos csak képzelhetjük. Esetleg álmodozhatunk róla. Azután fölébredünk, és azt halljuk, egy újabb, tízmilliárdokért épített stadion működtetésére sincs jelentkező. Így mi mást tehetnének: adófizetői pénzeket pazarolnak a teljesen fölösleges létesítmények működtetésére.
