Képzeljük el!

Mi lenne, ha az egészségügybe vagy az oktatásba kerülnének a taoszázmilliárdok?

Képzeljük el, hogy ha az egészségügy lenne a kormányfő számára a legfontosabb, és nem a foci, akkor ma nem a magán-, hanem az állami egészségügy épülne. Nem a haverok magánkórházainak borsos számláit fizetné a társadalombiztosítás a vizsgálatokért, hanem önköltségi áron végezné azokat az állami egészségügy. Talán az orvosok és ápolók sem azt figyelnék, hol fizetnek a legtöbbet az Európai Unióban a szaktudásukért, hanem megfelelően fölszerelt kórházakban, tisztességes fizetésért dolgoznának. Talán hálapénzt sem fogadnának el.

Vagy képzeljük el azt, hogy a foci helyett az oktatást tekintené szívügyének Orbán Viktor. Ha így lenne, Pokorni Zoltánra bízta volna a gyengélkedő magyar oktatásügy irányítását 2010 után is, ahogy első kormánya alatt tette. Szabadabb, a gyermekeket középpontba helyező rendszer alakult volna ki, ma már jelentkeznének az átalakítás első eredményei, és nem a hátsó fertályba tartoznánk az EU oktatási rangsorában. Nem arról szólnának a hírek, hogy az erőszakkal államosított iskolákban dolgozó pedagógusok önállóságuk teljes megvonásaként érzékelik az esztelen központosítást, ahol az igazgató önállóan nem vehet föl és bocsáthat el munkatársakat, és nem dönthet ötvenezer forint feletti beszerzésekről sem. Megfizetnék a pedagógusokat, de ennek fejében teljesítményt követelnének tőlük. Nem a tankötelezettségi kor csökkentésére került volna sor, hanem továbbtanulásra ösztönöznék a fiatalokat. Nem munkaalapú társadalomról beszélne a miniszterelnök, hanem a tudásalapú társadalomról.

Képzeljük el, hogy Orbán Viktor fölismerte volna: nem az virágoztatja föl az országot, ha a világ vezető vállalatait hazánkba csábítva összeszerelő országot vizionál, ehelyett a fejlett oktatási rendszer kiegészítése jegyében komoly összeget fektetne kutatás-fejlesztésbe, tisztában lévén vele, hogy így marad itthon a haszon. Képzeljük el, hogy nem hagyta volna Mészáros Lőrincnek fölvásárolni a Talentis Tudásvölgyet, inkább fölkarolta volna Kenyeres Sándor kezdeményezését, és ma már közelebb lennénk ahhoz, hogy egy magyar Sophia Antipolis vagy Milton Keynes vihetné hírét a hatékony oktatásnak és innovációnak.

Ha van elég fantáziánk, mindezt elképzelhetjük. De sajnos csak képzelhetjük. Esetleg álmodozhatunk róla. Azután fölébredünk, és azt halljuk, egy újabb, tízmilliárdokért épített stadion működtetésére sincs jelentkező. Így mi mást tehetnének: adófizetői pénzeket pazarolnak a teljesen fölösleges létesítmények működtetésére.