Ott kuksolt a választópolgár a gömböc bendőjében, dőlt rá a sűrű habonyárpád, ki se látszott belőle. De az is igaz, hogy itt legalább nem fenyegette az irtózatos nagy migránsveszély. Szava se lehetett. Vagy ha volt, nem hallatszott a fülsiketítő sorosügynöközéstől. Hanem mondjuk ki nyíltan: igen büdös volt odabenn. Hazugságszag, gyávaságszag, meg az az undorító pacsuliszag, amivel azok dezodorálják magukat, akik a vagyonukat valami rossz illatú, piszkos munkával szerezik. Idő kell ahhoz, amíg az ember megszokja ezt az illatot, akad olyan nép, amelynek egyáltalán nem veszi be a gyomra, akármit is csinál. (Korrupciószag szerencsére nem volt, mert a pénznek nincs szaga.)
Szóval a választópolgár, ahogy mondtam, ott ült a gömböcben, tanácstalanul – sőt önkormányzatlanul –, mármost hogy jusson ki onnan? Szerencsére a keze ügyébe akadt egy kis ügyes, hegyes szerszám, olyasforma, amivel a mesében a gömböc oldalát kihasítják. Egy golyóstoll. És azzal jó helyre ikszelt: a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. És akkor kihasadt a gömböc oldala, és azon a résen dőlt ki belőle minden, amit felfalt odáig: a jog, a föld, az iskola, a média, egész cégbirodalmak, irdatlan offshore számlák.
Egyszeriben meglett az egész ország, el se veszett. Örültünk egymásnak nagyon. Ez itt a vége. Ha a gömböc oldala ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna. (De remélem, nem tart már tovább április 8-ánál.)
A szerző filozófus
