Áll a miniszterelnök teljesen egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és figyeli a majdnem üres stadionban, ahogy csapata egy nézhetetlen meccsen 0-0-t játszik a Debrecennel. Áll a miniszterelnök annak a stadionnak a VIP-páholyában, amelyről ő is tudja, hogy soha nem fog megtelni, és azt is, hogy eleve csak az ő kegyelméből épülhetett fel a semmi közepén. Egy stadion, amelynek a szomszédságában szó szerint marhalegelő van. Igaz, ott áll közvetlenül a háza mellett, jó időben elég rövidnadrágban – ahogy kormányalakítás előtt a miniszterjelölteket szokta fogadni – átsétálnia az út másik oldalára.
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és eszébe jut, hogy hol lehetnek a többiek. Eszébe jut, hogy a lelkes rajongók csak azért lebzselnek máskor a VIP-páholyban, hogy lássa: hozzá hasonlóan szeretik a focit. Azt gondolják, ha a „nagyfőnök” látja, hogy szeretik a focit, akkor a nagyfőnök örül, és ha a nagyfőnök örül, akkor az nekik jó. Akkor az megnyert uniós pályázatban, hét évre elnyert hatósági elnöki címben vagy listás befutóhely képében realizálódhat számukra.
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és felmerül benne, hogy biztosan jó ötlet volt-e Rogán Antalra és Habony Árpádra hallgatni ismét: ugyan nincs már szabad felület az országban, ahonnan ne a sorosozás ordítana, de lehet, hogy ez mégsem működik úgy, ahogy kellene? Lehet, hogy ezek ketten 2006 után megint elrontották, mint akkor a „rosszabbul élünk” kampánnyal?
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és arra gondol, hogy ide valamirevaló európai politikus már úgysem teszi be a lábát soha az életben, pedig nekik is milyen szívesen megmutatta volna.
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és belehasít, hogy a fia milyen kevés meccset játszott itt. Azzal már nem foglalkozik, hogy maga a csapat is megcsúfolja nyolc idegenlégiósával azt a szellemiséget, amelyre eredetileg alapították.
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és eszébe jut, hogy talán már az övéi közül is egyre többen utálják. Persze még úgy kavar a Fidesz-listával, ahogy akar, és a kőbányai tanító, a miskolci jogász vagy a debreceni népművelő egzisztenciája a semmibe hullhat egy perc alatt, ha úgy akarja. A bukott hódmezővásárhelyit is kiküldheti Bécsbe, hogy a világ előtt hülyét csináljon magából. No meg ismeri Machiavelli tételét is, hogy a fejedelemnek meg kell félemlítenie az alattvalókat, mert az sokkal tartósabb érzés, mint a szeretet vagy a tisztelet. Tudja, hogy most bárki bármit megtesz neki; de közel harminc év után ezt a terhet sem könnyű már cipelni.
Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és felvillan előtte a kép, ahogy az elhülyült, megbukott Kádár János botorkál le a lépcsőn, csak felesége próbálja támogatni, miközben az MSZMP túlélésre játszó potentátjai a háttérben állnak, és senkiben nincs annyi, hogy odalépjen és segítsen. Áll a miniszterelnök egyedül a felcsúti stadion VIP-páholyában, és eszébe jut, hogy egy napon talán nem lesz majd senki, aki lesegítse ennek a páholynak a lépcsőjén, hogy átbotorkálhasson az utca másik oldalára. A feledésbe.
