Két hölgy meghalt a minap Baranyában medvehagyma-vadászat közben. Nem a megszokott problémák merültek fel az utómunkálatok során – a helyszínen életüket veszítették, mert megáradt egy patak az erdőben, ami egyébként nem szokott. Tizenöt perc szomorú hírnév. Magam egy ideje már biztonsági focit játszom ezzel a csodálatos növénnyel, mint José Mourinho a Crystal Palace ellen, hogy vinné már el valaki az ugandai nemzeti tizenegy élére. A rám ruházott hatalomnál fogva a szezon kezdetén mindig figyelmeztetem a kedves olvasókat, hogy ügyeljenek a botanikai botladozásokra, ne keverjék össze a medvehagymát a gyöngyvirággal (ez nem különösebben bonyolult), mert amaz súlyosan mérgező, és óvakodjanak a rókavizelettől (ez már aggályosabb), mert leállhat a veséjük. Egyébként pedig élvezzék boldogan az Isten eme zöldjét a nyerstől a pestóig. Hiszen rendkívül egészséges és ugyanannyira finom.
Jó, könnyű nekem, mert itt a kertben terem szerényen, mint az ibolya. Tettem is érte, bár nem különösebben sokat, így az érdem nem az enyém. A biztonságos és tisztes haszon azonban kétségkívül, így a csillagászati tavasz első napján a reggeli mínuszokra fütyülve lesöpörtem a havat a kis növénykékről, és tulajdonosi szemlélettel a szívemben lelegeltem néhány zsenge levelet. Ennyit majdnem mindenhol megtehetünk – de azért van néhány szabály, amit illene betartani. Ne legyen már az, mint a hóvirággal, hogy tarolunk összevissza. Például kizárólag leveleket szedjünk, ásó használata szigorúan tilos. A medvehagyma hagymája marad. Aztán: magánszemélyek állami erdőkben naponta legfeljebb két kilót szedhetnek össze, kizárólag saját felhasználásra. Ennél többet csak erdőgazdálkodó engedéllyel szabad gyűjteni, míg természetvédelmi területen kell a természetvédelmi hatóság áldása is. Fokozottan védett erdőkben felejtsük el az egészet.
Mindez érthetőnek és betarthatónak tűnik. Ha mégsem, a hatóság lefoglalja a zsákmányt, és több tízezer forintos bírságra is számíthatunk. Ilyenről a gyakorlatban nem hallani, de ne is az esetleges szankciók tartsanak vissza minket, hanem inkább az önkorlátozás képessége és a szépséges teremtett világ szeretete és tisztelete. Végül is állatot sem azért nem kínzunk, mert most már letöltendő jár érte – azzal a lehetséges bónusszal, hogy a kigyúrt cellatársnak a Dr. Dolittle a kedvenc filmje, ám odavannak az idegei.
A medvehagyma serkenti az agyműködést – így egy némiképp váratlan fordulattal Kína jutott eszembe. Nem is az, hogy a napokban életfogytig bebetonoztak egy kommunistát a hatalomba. Nyilván tökéletesen tisztában vannak vele, hogy miként lehet kétmilliárd embert rávenni arra, hogy egy irányba meneteljen a végső cél elérése érdekében. Ez akár ijesztő is lehet – de most inkább arra gondoltam, hogy mennyit ekéztem őket a környezetszennyezésben betöltött jelentős szerepük és pozíciójuk miatt. Ami tagadhatatlan, ám illetlenség lenne elfeledkezni a lassú, de jól érezhető változásokról. Mondjuk az elszántságról elektromos autók kontra dízeltemető ügyben. Vagy arról, hogy náluk legalább van működő zöldtárca.
Sőt: a tíz éve létező környezetvédelmi minisztériumot csúcsminisztériummá duzzasztják ökológiai környezet minisztériuma néven. Már a neve is biztató, és az összevonás gondolata sem feltétlenül ördögtől való, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy eddig nyakló nélkül keveredtek a felelősségek. Ezután egy helyre kerül minden létező szennyezés problematikája a levegőtől a talajig, a folyóktól a tengerekig. Valamint a klímaváltozás sürgető kezelése is. A borzalmas állapotokra való tekintettel ez nem lesz egyszerű meló. Gyors sem. De egy konfuciánus ritkán kapkod, és úgy tűnik, a kínaiak ezt az egész dolgot – a klímavédelmi vállalásokkal együtt – komolyan gondolják. Mindeközben nálunk mintha hátrafelé haladnánk. Nyolc éve nincs zöldminisztérium, ami azért elég riasztó. Van viszont keleti nyitás, vagy mi. Íme: máris egy jó példa. Nyitnikék.
