Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség

A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban.

Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

A XX. század második felére a liberális közízlés, általános világszemlélet ugyanis tagadhatatlanul egyféle véleménymonopóliummá dagadt, e „sikerben” pedig főszerepet játszott az, hogy egyfelől elhitették (és a liberálisok maguk is elhitték): a társadalmi és közéletre vonatkozó megközelítések akkor „kiegyensúlyozottak”, „függetlenek” és „objektívek”, ha azok osztják az aktuális liberális fősodor véleményét.

Másrészt – legfőképpen a populáris kultúra politikán kívüli eszközrendszerével – olyan, célt érő nyelvpolitikai átalakítást hajtottak végre a közbeszédben, mely miatt egy világnézetileg alapvetően liberális kánon vált fősodratúvá, mi több: az origóvá. Ma az tekintendő „semleges”, „elfogulatlan” szemléletmódnak, ami alapvetően liberális alapokon áll. A hagyományos, konzervatív és keresztény értékrendet marginalizálták, közben pedig a „liberális létformát” prezentálják normálisnak – és aki ezzel szembemegy, az beavatkozik a dolgok „neutrális rendjébe”.

Nem arról van tehát szó, mint ahogy oly sokan hirdetik, hogy a posztmodern XXI. század egy eddigieknél tökéletesebb, nyílt, befogadó és minden megközelítést toleráló kor, hanem arról, hogy az első blikkre tetszetősnek tűnő szavak álcája mögött egy ideoló­giailag velejéig motivált progresszív, balliberális attitűd, taburendszer hirdeti magát – „semlegességére” és „normalitására” hivatkozva – sérthetetlennek.

Azért fontos látnunk és megértenünk ezt a kortárs „nyugati civilizációra” általánosan jellemző világnézeti klímát, mert az az újságírásra, a sajtópiacra hatványozottan igaz. A dolog úgy áll, hogy a szakmaiság jelszava mögé bújva a balliberális körök – a pártpolitikai szcéna, a politikai NGO-k, a „mértékadó” akadémiai szféra – azt hirdetik részrehajlástól mentes, független és „pártok fölött álló” újságírásnak, ami politikai szempontból saját liberális ideológiájuk propagálására szolgál.

Saját értékeiket – mint amilyen a multikulturalizmus, a genderideológia, a politikailag korrekt nyelvezet vagy az emberi jogi fundamentalizmus – állítják be „semlegesnek”, egy általánosan és univerzálisan tételezett normának, és azt szándékoznak elhitetni a publikummal, hogy onnan számítódik, mi minősül jobboldalinak vagy baloldalinak.

Az minősül tehát „független és objektív”, mi több, „oknyomozó” újságírásnak, ami például a migráció jelenségéhez toleranciá­val, megértéssel közelít, és a tudósításokban, képsorokban együttérzést kelt a bevándorlók iránt az olvasókban, a nézőkben. Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek”, ha a cikkek és beszámolók polkorrekt nyelvezetet használnak, őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes kiválasztott vagy kreált kisebbségeket, érzékeny csoportokat meg ne sértsenek.

Aki vagy amely médiafelület, szerkesztőség ezzel a hangvétellel szembemegy – értsd pél­dául: rávilágít a multikulti csődjére vagy nem hajlandó a polkorrekt nyelvezetet használni –, az azonnal „elfogult”, „politikailag motivált” újságírásnak minősül.

Ahogy a „jogállamiság” kritérium­rendszerébe is saját liberális demokráciafelfogásukat értik bele, és ezt kérik számon a „renitens” államokon, ugyanúgy hasonló mércéket állítanak fel a sajtó- és médiapiac szerkezetével kapcsolatban is. Egy demokrácia, ha nem liberális is egyben, valójában nem is demokrácia – az újságírás pedig, ha nem az aktuális progresszív ortodoxia üzeneteit közvetíti, valójában nem is nevezhető újságírásnak.

A nyelvpolitikai stigmatizáció itt is működik: az őszintétlenségben, álságos jóemberkedésben, valósághajlításban, álhírterjesztésben és dezinformálásban élen járó, „mértékadó, sze­riőz” (értsd: liberális) sajtó a jobboldali újságírást és médiafelületeket szántszándékkal igyekszik kirekeszteni a „komolyan vehető zsurnaliszták klubjából”, és propagandistáknak, ideológiai élő pajzsnak nevezi képviselőit, akik „sutba vágják a szakma alapvető szabályait”. De tudják, mit? Nevezzék. Ugyanis egy alapve­tően téves, őszintétlen, kettős mércés szemüvegen át nézik a világot.

Az, hogy Norvégiában, Svédországban vagy Dániában munkásmozgalmi-szakszervezeti vagy nyíltan liberális nonprofit alapítványok birtokolják a skandináv média egy igencsak meghatározó szeletét, hogy a brit Guardian-csoport a legutóbbi évekig is így működött, vagy hogy a híres német Bertelsmann-csoport a mai napig alapítványi háttérrel bír, az természetes, magától értetődő, kifogástalan.

Ám ha hasonló célra hoznak létre Magyarországon egy nonprofit médiaalapítványt, az hallatlan és példátlan. Persze. Ha pedig egy külföldi multimil­liárdos a tőzsdespekulá­cióból összeszedett pénzéből nemzetközi alapítványi hálózatot gründol a „nyílt társadalom” győzelemre vitele és a nemzetállamok elveszejtése céljából, az „filantrópia”.

Amikor viszont a hazájuk iránt elkötelezett gazdasági szereplők úgy döntenek, hogy a nemzeti, konzervatív, keresztény újságírás érdekében és a polgári Magyarország értékeinek tovább­örökítése céljából alapítványt hoznak létre, illetve annak felajánlják sajtóorgánumaikat, az „hatalomkoncentráció” meg a „médiapluralizmus megszűnése”. Pedig miért ne cselekedhetnének így? Miért ne lehetne a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány a „magyar Bertelsmann”?

A tolerancia bajnokai tehát intoleránsak mindennel szemben, ami megbontja világértelmezésük tételezett egységességét. Így egy jobboldali médiaalapítvánnyal szemben is, melyet valójában azért támadnak ilyen hevesen, mert az nem liberális. A Közép-­európai Sajtó és Média Alapítványnak ugyanis valóban célja, hogy az általa vallott értékek mentén elősegítse a valódi médiaegyensúlyt Magyarországon.

Nem az a médiaegyensúly ugyanis, ami az 1990-es évek rablóprivatizációja után a hazai sajtópiacon megvalósult – bár sokan ebben a környezetben szocia­lizálódtak, és azt hiszik, ez a normális. Pedig nem! És nem is az a médiapluralizmus, ahol a magukat semlegesnek minősítő újságírók a nemzetközi ballib sajtó legközhelyesebb fixa ­ideáit ültetik át magyar nyelvre arról, hogy milyen acsarkodó európai tendencia a populizmus, meg hogy londoni elemzők is megmondták már, hogy a makromutatók megtévesztőek, és a magyar gazdaság hamarosan lejtmenetbe kezd.

A jó újságírás nem egyenlő a vágyvezérelt gondolatok bepötyögésével arról, hogy mikor bukik már meg az Orbán-kormány, és nem is azonos a világpolitikai események polkorrekt madárnyelvbe öltöztetett értelmezésével.

A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol nyílt eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket. A médiapluralizmusnak azonban két oldala van: egy belső és egy külső. A belső (szubjektív) médiapluralizmus igazi sajtószabadságot jelent: azt, hogy egy sajtóterméknek nem kell világnézetileg semlegesnek lennie – sőt vállalja irányultságát –, de szabadon, ideoló­giai-nyelvpolitikai kötöttségektől mentesen működhet.

A médiapluralizmus külső (objektív) oldalán pedig az értendő, hogy az adott médiapalettán fellelhető sajtótermékek összességükben, „vertikálisan” egy kiegyensúlyozott látképet nyújtanak, ahol nemcsak a progresszív kánont osztó, sokszor apolitikusnak beállított felületek vannak jelen, hanem az azzal szemben állók is. A balliberális oldal azonban az irányába lejtő kortárs környezetben nem híve semmiféle médiapluralizmusnak. Most ők mondják, hogy a „a föld ne forogjon, hanem álljon”, hisz a status quo alapvetően számukra kedvez.

A Közép-európai Sajtó és Média Alapítványnak, illetve a tulajdonában álló médiaeszközöknek azonban – éppen emiatt – a fenti értelemben vett médiapluralizmus elősegítése a célja: a valódi médiaegyensúly megteremtése. És az ellenkező híresztelésekkel szemben bőven van még mit utolérni, persze nyilván nem úgy, hogy a jobboldali életmódrovatok átveszik a hasonló liberális felületek polkorrekt agymenéseit. Az eszközök, formák persze fontosak ugyan, de nem keverendők össze a céllal.

A cél márpedig világos: a progresszív gyökerű hírhamisítás, dez­informálás, a politikai korrektség elleni fellépés, a nemzeti-polgári oldal megerősítése, hogy a valódi konzervatív-keresztény gondolat ugyanolyan érvényességgel lehessen jelen a közéletben, mint a balliberális. Az alapítvány tulajdonában lévő eszközpark pedig e korszaképítő célt fogja szolgálni, a haza üdvére, a köz szolgálatában – és egyesült erővel.

A szerző a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kurátora és az Alapjogokért Központ igazgatója