Nézem a YouTube-on a régi-régi felvételt, ahol az akkori ír zene két legnagyobbja, a The Dubliners és az underground The Pogues játszotta együtt az Irish Rovert. Mindezt egy olyan stúdióban, ahol szerintem kalucsnit viselt és helyben pipázott egyik-másik néző, szóval tiszteletét tette az ír munkásosztály. (Az Irish Rovert máskülönben az írek nemigen szívelik, a dal egy kóborló ír hajóról szól, amely egymillió sligói zsákot, négymillió hordó követ, hétmillió hordó portert és efféléket szállít, a végén zátonyra fut és felfordul, szóval tényleg jó nagy hülyeség az egész, csak a turisták csápolnak rá, amikor meghallják.) A felvételen elöl áll hidegkék szemeivel Ronnie Drew, aki tud énekelni, és Shane MacGowan, aki nem nagyon. Utóbbin igénytelen zöld póló, kezében cigaretta, fogai között méteres hiány, valamint fülbevalók elálló lapátfüleiben. Körülöttük torzonborz, belőtt vagy spicces figurák ugrándoznak, vének és fiatalok, mindenkinek vörös az arca, láthatóan kikötői rakodómunkáról érkeztek muzsikálni. Egy barna hajú, vad tekintetű ember töltőtollhoz hasonlatos vékony sípját fújja, a füle mögött cigaretta. Amikor MacGowan ránéz egy pillanatra, kiölti rá rőt nyelvét, a meghitt jelenetet a kamera is rögzíti. Ott bendzsózik vadul Barney McKenna, a The Leaving Of Liverpool énekese, aki valaha úgy hajlította a dallamot és törte az akcentust, mint egy savanyú káposztás hordóból előmászott killadooni matróz. Tvisztel, ringatózik a két társaság, csak a jelen létezik, észre sem vennék, ha a világ azonnal kifordulna a sarkaiból. Mondok valamit szomorút is a végére: ma már senki nem él a felsoroltakból...
Írnek lenni elsősorban érdekes pszichológiai kihívás, másrészt reggeli humorbonbonok folyamatos nyeldesése, megspékelve némi erőszakkal, óriási hantázásokkal, sok-sok érzelmes történettel és pajtáskodással a világ valamennyi fajankójával, hogy aztán a sör fölött, maguk között együtt röhöghessenek a racionalitás és a tudomány emberein.
Ez utóbbit nem én mondom egyébként, hanem William Butler Yeats, aki nyilván az angolokra gondolhatott, neki azért higgyük el, bár protestánsként küzdött a nemzeti, katolikus Írországért. Hogy ez hogyan jött össze akkor és ott, valami tudós figura majd elmagyarázza nekünk, engem nem annyira érdekel.
Régi megfigyelésem, hogy aki Írország különféle részein – beleértve természetesen Észak-Írországot – nem haverkodott, beszélgetett valóságos emberekkel, valami teljesen holdbéli tájon keresi az írséget. Ők ugyanis nem folklórfigurák, még kevésbé vicces, tweedzakós költők, mint a Columbo vonatkozó epizódjában feltűnő, kedélyesnek álcázott IRA-gyilkos. Az íreket akkor érti meg legjobban az ember, ha valamennyire már füleli a nyelvüket (itt most nem az anyanyelvükre, az irishra gondolok, hiszen azt ők sem beszélik), bár nem akcentusról, hanem komplex feladványhalmazról van szó.
Illik továbbá magyarnak lenni az ír lélek tanulmányozásához, nekem legalábbis Trianon, az osztrák abszolutizmus, a ruszki hadsereg és más nyalánkságok jártak az eszemben különféle sörök szopogatása közben Belfastban, Derryben, Dublinban és Dingle-ben, és láss csodát, amikor ezekről meséltem, az írek mindent megértettek. Az angolok, franciák, hollandok soha. Ők mindig.
Egyszer a belfasti Kitchen Barban, a polgárháború kellős közepén, 1994-ben üldögéltem a tulajjal. Előttünk banda nyomta a folkot, hegedűvel, bendzsóval, síppal, dobbal, zengett a kóceráj. Mondom az egyik zenésznek, hogy játsszák el a Johnston’s Motor Cart, ő ránéz a főnökre, aki int a fejével, hogy azt ma biztosan nem. Miért is nem? Hát azért – hajolt előre a főnök bizalmasan –, mert a sarokban ott üldögél két protestáns. A Johnston’s Motor Car köztársasági nóta, IRA-induló, itt és most ezért nem lehet eljátszani. Oké, válaszoltam, de vajon a Lowlands In Holland mehet? Abban olyanok vannak, hogy befagy a sós tenger a szerelmünktől meg hogy Hollandia visszavár, semmi IRA, semmi lázadás. Persze, remek dal lesz – bólintott, de azért fél szemmel a sarokba sandított, nehogy valamit beugassanak a protestánsok.
A Kitchen Bar azóta természetesen végleg bezárt, kellett a hely a közeli plázának, szóval a globalizmus felülkerekedett, vége a buliknak. Mióta kitört a béke, legkevésbé az a kérdés, ki mire gerjed, inkább az, kinek van még cucca.
Egy ideje ugyanis nem az IRA vagy a protestáns rivális UDA vagy UVF tematizál Belfastban, inkább a drogpiac. A polgárháborúból csökevényként megmaradt bandák jó ideje erről tanácskoznak a dokkok mélyén és a sikátorokban, nem pedig köztársasági vagy unionista politikai célokról.
Egy másik alkalommal a dublini várban tettünk-vettünk Mádl Ferenc sajtókísérletének tagjaként. Körülöttünk az ír és a magyar kulturális élet legnagyobbjai, például Sebestyén Márta, akinek a lábai elé rogyott mindenki, miután énekelt egy kicsit a közönségnek. Váratlanul odalépett hozzánk valaki, hogy itt ez a szerény ír ember, ugyan beszélgessünk már vele, úgyis van időnk. Oké, legyen. Egy másik újságíróval – fogalmam sincs már, kivel – hosszasan faggattuk az illetőt, kiderült, hogy zenész, ismeri Mártát, valamint járt nálunk és Erdélyben gyűjteni, micsoda kincs a magyar és a román népzene, ilyesmi. Jól elbeszélgettünk vele, ő nemigen beszélt az életről, inkább kíváncsiskodott. A nevét a bemutatkozáskor nem értettem, később nem kérdeztem rá. És már elmenőben vagy másnap reggel – hiába, az emlékezet kihagy – kiderült, hogy beszélgetőtársunk Andy Irvine volt. Az ír zene barátai most nyilván a szívükhöz kapnak, a többieknek pedig hadd mondjam el, hogy ő a Planxty zenekar alapítója és vezéralakja, nagyjából Szörényi, Radics, Sebő Ferenc egy személyben (azzal a különbséggel nyilván, hogy Andyt úgy egymilliárd ember ismerheti). Akkor már úgy tizenöt éve hallgattam Planxtyt, a világ talán legfontosabb ír bandáját. És nem ismertem fel Andy Irvine-t! Hiába vertem a fejem a falba, késő. Arról mindenesetre megbizonyosodtam, hogy Irvine nagyon jó arc, de hogy mennyi mindent kérdezhettem volna tőle, inkább hagyjuk. Olykor ocsút rág az ember, pedig cukorkát is szopogathatna.
Belfastban egy ízben erdélyi dalokat énekeltem egy kikötői kocsmában, bele a mikrofonba, bátran, szépen (na jó, nem voltam teljesen józan). Tartottam egy rövid bevezetőt is, Erdélyről, a román megszállásról, a magyarok helyzetéről beszéltem pár mondatban. Aztán szólt a mezőségi dal, a helyi írek pedig szépen dohányoztak, ittak, hallgatták. Aztán hatalmas taps, visszaültem a helyemre, majd váratlanul három köbméter sör kerekedett körém. Mindenfelé kacsingató írek, hogy tetszett a dal, jó gyerek vagy, öcsém! Váratlanul odaült egy micisapkás kisember, kérdi, tényleg olyan rossz a magyaroknak Erdélyben? Hogy szórakoznak az anyanyelvhasználattal, gondjaik akadnak a felsőoktatással – erről is beszéltem ugyanis. Sajnos igen, meredtem búsan a poharamra.
És mióta tart a polgárháború? Milyen polgárháború, mondom, nincs polgárháború. Értem – válaszolta a belfasti ember –, én ugyan nem értek ehhez a román–magyar ügyhöz, de egyet mondhatok: ha a magyarok nem harcolnak a jogaikért, ne csodálkozzanak, ha előbb-utóbb románok lesznek.
Egy ideig mesélgettem ezt az utóbbi történetet, aztán végül meguntam, mert rájöttem valamire. Írnek és magyarnak nyilvánvalóan születik az ember, nem belső önfejlődéssel jut odáig. Hogy írnek képzeljük magunkat, miközben magyarként várnak ránk fontos feladatok, anyanyelvünkön és a saját jelképrendszerünkben kell megértenünk a világot, dermesztő állapot. Sajnos az emberek egy része jobban ragaszkodik az álmaihoz, mint a valósághoz. Így tehát az önazonosulás nem mindenki számára egyértelmű, sokan kényszeresen külföldi példák, modellek után kutatnak.
Úgyhogy bármennyire is felrázza a hazafias érzésű magyarokat a fenti történet, a háború logikája mégsem következik belőle. A te romantikára szomjazó, mégis békés életedben ugyanis nincs benne a sok ezer halott, a felrobbantott csecsemők, a lemészárolt katonák, a tarkón lőtt és szurokkal leöntött lányok, akik angol katonával randiztak. Nincsenek benne a megnyomorított családok, a nemzedékeken át hordozott társadalmi kényszerek, a kilátástalan nyomor, a gyűlölet, a fizikai és lelki menekülés.
Mit tudtok ti valójában a háborúról? Az nem játék, nem digitális trükk, nem pacsizás egymás között, hanem undorító, mocskos, véres leszámolássorozat. Erre is gondoljunk magányos délutánokon, amikor éppen elhisszük, hogy írek lehetünk a saját hazánkban. Valaha én is elhittem – micsoda tévedés volt!
Azt pedig már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a valaha ír szabadságcélokért küzdő IRA és a Sinn Féin ma leginkább a melegjogok és a társadalmi feminizmus élharcosa, szocialista női elnökkel, globalista idiótákkal a legfelső vezetésben. A gerillákból gorillák lettek. Gratulálok.
Mi közünk nekünk ezekhez? Semmi. Nem arról álmodtunk valaha, hogy baloldali gorillákkal gazsulálunk, hanem hogy a saját nemzeti céljainkért küzdünk. Éppen ezért sok vidámságot és jó időtöltést ajánlok ír földön, de én már jó ideje nem politizálok, ha éppen ott járok.
Magyarnak születtem, magyar vagyok, magyarul élek, beszélek, gondolkodom. Vállalom. De legalább tudom, hogy ki vagyok, mit akarok, merre tartok. Higgyétek el, ez is valami.
