Járóka Lívia magányossága

Tanulságos látni, ahogy a Fidesz európai parlamenti képviselői, akik már láttak egyet és mást, rácsodálkoznak arra az ámokfutásra, amit a Brüsszelbe szabadult nőkommandó bemutat.

Budapest, 2019. május 24. Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció európai parlamenti listavezetõje pártja kampányzáró rendezvényén a budapesti Széchenyi téren 2019. május 24-én. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Az államszocializmus nagy túlélőit, Horn Gyulát, Kovács Lászlót szórakoztatta a politika, gátlástalanságuk mögött meghúzódott némi önismeret. Technokraták voltak, a legrosszabb fajtából, de már nem voltak forradalmárok. Forradalmárokból meg csak a legrosszabb fajta van ugyebár. Őket azonban egy demokráciába szorult forradalmár, a lehető legrosszabb fajtából való követte, az a Gyurcsány Ferenc, akinek semmi önismerete nincs és akit nem szórakoztat a politika; neki a politika és az ország csupán az önmegvalósítás halálosan komoly eszköze. És ki megy feleségül egy ilyenhez? Hát nyilván egy másik hamvába holt forradalmár, aki a világ közepének képzeli magát.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a forradalmár nemcsak egy ideológia fanatikusa, hanem egy személyiségtípus megtestesítője is. A látszólag ok nélkül lázadó nárcisztikusé, aki a saját hatalmáért forradalmárkodik, aki mindig megfelel a kor forradalmárdivatjának; ahogy korábban kommunista vagy náci volt, úgy ma liberális.

Ennek öntudatos, kétség nélküli vállalása egy új formája az ellenzéki képviselők viselkedésének. Ujhelyi Istvánt legalább mardossa ez a kétség, hogy áldásos tevékenységének egyszer meglesz a böjtje, ha másképp nem, hát úgy, hogy megszűnik a pártja. Ujhelyi ugyan egy Kovács László-karikatúra, léte jó fényt vet Kovács Lászlóra, pedig ezt sem gondolnánk lehetségesnek, de az ellenzéki tartomány legszélén helyezkedik el, annyira hiányzik belőle a félelmetesség, hogy már csak azért sem érdemes ellenségként gondolni rá.

De ez a három személy nyíltan és büszkén fő feladatának tekinti az ország meggyengítését, végső soron Magyarország megszégyenítését, illetve a jobboldalra szavazó magyarok szándékainak a kiiktatását.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely megpróbált senkit sem az ellenségének tekinteni. Mi voltunk azok, akik úgy tettünk, mintha megbocsátottunk volna a nagyszüleink gyilkosainak, megkínzóinak, akik befogadtuk a demokráciába az országot a demokrácia elején újra kirabló kommunistákat, akik megpróbáltunk szomszédként tekinteni a románokra, szerbekre, szlovákokra, ukránokra. Miközben a felsoroltak nem változtak meg, ugyanúgy ellenségként tekintettek ránk, mint évszázadok óta. És mi voltunk azok, akik a demokrácia és az alapvető emberi értékek félreértéséből a demokrácia részének tekintettük a mai értelemben vett liberálisokat, sőt még az SZDSZ-t is.

Itt az ideje, hogy elismerjük a tévedésünket. Nem lehet úgy megúszni egy háborút, hogy nem veszünk tudomást arról, megtámadtak bennünket. Ezek az emberek mindennek az ellenségei, kivéve a saját hatalmuknak.

Ebben a három emberben két különböző forradalmárgeneráció testesül meg. Dobrev Klára, akinek európai parlamenti (EP) alelnöksége a bolgár kommunista párt hatalmas sikere, ahogy egy kommentelő fogalmazott, rátapintva a lényegre, a már intézményesült, harmadik generációs forradalmár ideáltípusa. A forradalmár unokája egyszerre gazdag, befolyásos, és bejáratos minden olyan titkos társaságba, amelyet a nemzetek meggyengítésére és a szegények és a középosztálybeliek kifosztására hoztak létre más gazdag emberek. Cseh Katalin és Donáth Anna a fegyver- és táskahordozók generációjához tartozik, együgyű lelkesedésük határtalansága nyitotta meg előttük a karrier útját. Ők igazi mamelukok, bármikor képesek a liberális doktrína bármely passzusát belemondani egy mikrofonba, és azt sem fogják soha észrevenni, hogy Dobrev Klára udvarhölgyei csupán. De ettől nem lesznek veszélytelenebbek, nem okoznak kevesebb kárt, és nem szabad semmilyen formában megsajnálnunk őket. Ők sem fognak soha senkit megsajnálni és megkímélni. Mindig a rendelkezésre álló leghatékonyabb és legbrutálisabb eszközzel fognak támadni minket.

Jelen pillanatban, üdvözült mosollyal azzal foglalatoskodnak, hogy a magyar nemzeti pozíciókat minden eszközzel meg­gyengítsék az EP-ben. Azokban a választópolgárokban, akik rájuk szavaztak, talán fel sem merül, az ország megítélésében mennyit számít az, hogy az ellenzék miként a viselkedik a nemzetközi színtéren. Magyarország ellenfeleinek mindig van hét-nyolc pluszszavazata, és ezek a magyar szavazatok a magyar viszonyokat nem ismerőknek legitimálják is a magyarellenes álláspontokat. A nyugati liberálisok is ugyanannyira szörnyűséges szerzetek, mint a magyarok, ők is elértek a rombolás végső állapotába, de nyíltan ártani az országuknak, az országuk intézményi képviseletének még nem mernek. Azért, mert a szavazóik megbüntetnék őket ezért. Az Európai Parlamentben, még ebben a döntéshozó testületben is elfogadott volt, hogy a nemzeti érdek felülírja a pártérdeket. A magyar liberálisok voltak az elsők, akik, ha azzal illették őket, büszkén viselték a hazaáruló jelzőt. Amikor a DK, a Momentum, az MSZP képviselői, mert a Jobbikot még ott sem veszik komolyan, Járóka Lívia ellen és a fideszes képviselők bizottsági pozíciói ellen szavaznak, akkor abban az értelemben viselkednek „európai” módra, ahogyan azt a liberálisok elvárják tőlük. Dobrev Klára ezért lehetett az EP alelnöke, mert teljesen megbízható, a megbízói teljesen bizonyosak lehetnek benne, hogy soha semmikor nem fogja képviselni a magyar nemzeti érdekeket.

Ritkán lehet ennyire megbízni valakiben a nyugat-európai politika érdekdzsungelében.

Teljesen természetes, hogy mi egyszerűen nem értjük ezeket az embereket. Képletesen szólva Magyarországnak csak tizenhárom EP-képviselője van, a többi a magyar állampolgársággal rendelkező ultraliberálisokat képviseli. Dobrevék ugyanis nem egy demokratikus uniós intézménynek, hanem a magyar kormány és az Orbán Viktor elleni kíméletlen politikai harc felvonulási területének, a magyarországi folyamatos vereségeik kompenzálására alkalmas eszköznek tekintik az EP-t.

Minden rosszat meg fognak tenni, amit nem veszünk észre időben, és nem tudunk valahogy megakadályozni. Talán úgy érdemes tekintenünk rájuk, mint a multinacionális nagyvállalatokra, vagyis semmi emberit nem szabad feltételeznünk bennük. Akkor bizonyosan nem csalódhatunk és nem tévedhetünk.

A szerző szociológus