Ellopott gyermekkorok balladája (3.)

Igen, volt itt egy ’56. Azt a csodát már jórészt együtt csinálták a szüleink és a nagyszüleink. Harcoltak, meghaltak, menekültek, maradtak, túléltek.

A kötet tizenegy állam véleményét ismerteti 1956-ról

A véleménysorozat első része IDE, a második része IDE, a negyedik része IDE, az ötödik pedig IDE kattintva érhető el.

De az Úz Bencének ott kellett lennie a stelázsin. Valószínűleg ez lehet a kulturális önazonosság. Meg A spessarti fogadó és A kőszív. Munk Péter maga faragta verse, amelyet elmond az Üvegemberkének. (Kérem, ne üsse be a Google keresőjébe, hogy Munk Péter, mert egy halott magyar–kanadai üzletembert fog kiadni, aki feltehetőleg soha nem faragott verset az Üvegemberkének.)

„Fenyveserdők kincstartója, / itt élsz évezredek óta, / tiéd ez a fenyves ország, / ünneplőben jövök hozzád.”

Ezt az apám is tudta. A nagynénéim is tudták. Miképpen a Csendes éjt is – csak így: „­Stille Nacht! Heilige Nacht! / Alles schläft. Einsam wacht / Nur das traute hochheilige Paar. / Holder Knab’ im lockigen Haar, / Schlaf in himmlischer Ruh! / Schlaf in himmlischer Ruh!”

Így nem ment el nagyapám a kitelepítéskor Stuttgartba, Tübingenbe, Heilbronnba, ezzel a Stille Nacht! Heilige Nacht-tal volt önazonos magyar. Ellenben a Fekete-erdő vidéke, ahonnét Mária Terézia idetelepíttette az ősöket valamikor 1750 körül, elevenen élt bennünk: „Az erdő ellenkező oldalán ugyanennek a nemzetségnek egy másik csoportja él, de ezeknél a maguk foglalkozása igencsak más szokásokat, erkölcsöket honosított meg, mint az üvegfúvóknál. Az idevalósiak ugyanis fával kereskednek. Kidöntik, legallyazzák s felaprítják az óriási fenyőket, s a Nagoldon át leúsztatják a fatermést a Neckarba, a Felső-Neckarból pedig a Rajnába kormányozzák, be egészen Hollandia szívéig.”

Bizony, innen való volt Hollandus Mihály! Oda, a Neckar mellé ment a kitelepítéskor a család minden más tagja, köztük Károly bácsi, aki a Waffen SS-ben harcolta végig a háborút, és a család minden más tagja aztán odakint várta a sátoros ünnepeket, hogy jöhessen haza végre. Nagyapa meg a híradó után a Szabad ­Európát hallgatta, s különösen fontos szála volt a kulturális önazonosságnak, hogy a kommunisták dögöljenek meg. Lehetőleg máma még, s hogy ’56-ban forradalom volt.

1956 novemberében apám 16 éves.

A legjobb barátai mind elmentek nyugatra. Neki nem szóltak, őt itt hagyták, évtizedekkel később derült ki, hogy miért. Azért, mert „csak te éltél rendes családban, Öcsikém”. Hát azért. Én viszont talpig Levi’sben mentem iskolába és Toblerone-t vittem tízóraira, na ugye, valamit valamiért. És aztán már a 70-es évek elején járunk, és megyünk apámmal a Bem moziba. Moziba visz engem az apám, ami nagy dolog, nagy szó, ünnepélyes lesz attól a gyereklelkem.

A halál 50 órája megy, azt nézzük meg. S tudunk aztán mindent, nem is kell nagyon megbeszélni, és Henry Fonda nagyon szimpatikus, miképpen Guffy (Telly Savalas) és Wolenski őrnagy (Charles Bronson) is, és tudjuk pontosan, ki harcol a jó oldalon és kinek kell győzni, de Hessler ezredes (Robert Shaw) akkor is lenyűgöző és magával ragadó, és nem lehet nem rajongani a Panzerliedért, ahogyan a fiatal német harckocsizó-parancsnokok éneklik:

Ob’s stürmt oder schneit, / Ob die Sonne uns lacht, / Der Tag glühend heiß / Oder eiskalt die Nacht, / Bestaubt sind die Gesichter,/ Doch froh ist unser Sinn, / Ja unser Sinn. / Es braust unser Panzer / Im Sturmwind dahin.

Ez a hősiesség maga. Kár ez ellen hadakozni. S ezt egészen biztosan az apámtól kaptam. Továbbá az Oroszlánkölyköket, A 22-es csapdáját, a Zendülés a Caine hadihajónt és a Meztelenek és holtakat is. Valamiért imádta a második világháborús klasszikusokat. De az Utas és holdvilágot is neki köszönhetem, azzal a foghegyről tett megjegyzéssel adta a kezembe, hogy amikor először volt szerelmes, akkor olvasta.

Én pedig azóta olvasom, félévente, lassan tudom kívülről, és soha nem fogom megbocsátani a sorsnak (Isten?), hogy Huszárik Zoltán meghalt, mielőtt megcsinálhatta volna belőle a filmet. Mert ő akarta megcsinálni. Szindbád és Csontváry után az Utas és holdvilág lett volna a trilógia harmadik része. De Huszárik belehalt abba, hogy évekig kellett küzdenie Szindbádért büdös szájú, virsliujjú párttitkárokkal. A lélekgyilkosokkal.

S hogyan is felejthetném el, hogy a Szindbádot is apámnak köszönhetem? A könyvet is, a filmet is.

Talán látszik ennyiből is már, afféle koravén gyerek voltam. Tizenhárom évesen már olvastam az Utas és holdvilágot, aztán arra épült rá az egész kamaszkorom. A gimnáziumban a regény szerint állt össze a legszorosabb baráti kötelék, s Ulpius Évánk is volt.

S hogy teljesen érthetetlenné tegyem önmagunkat a maiaknak: egykorvolt gimnáziumi osztályunk ma is szinte havonta találkozik, összejárunk, van saját levelezési listánk, ahol naponta tartjuk a kapcsolatot, és minden évben elmegyünk osztálykirándulni. Mint régen, bérelt busszal és ordítva-röhögve. Kapaszkodás a múltba. Az egykorvolt világba. Amelyben mindannyian ott vannak ők. A nagyszüleink és a szüleink, a hajnali tócsnik illata és a déli harangszóra elkészülő levesek, a „Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben” és a nagyanyám csöndes szava, amikor egyszer, nem sokkal halála előtt megkérdeztem tőle:

– Azt mondd meg, nagyi, hogy lehetett ezt mind túlélni? Hogyan éltetek túl két világháborút, kitelepítést, Rákosit és ’56-ot, annyi nyomort, amennyi nyomor nincs is?

Látszott az én drága, szent nagyanyámon, hogy nem igazán érti, mit is kérdezek, s csak annyit mondott: – De kisfiam, hát élni kellett… Ezt az egyetlen mondatot kellett elmondania az Istennek is, amikor végül találkoztak. A szégyenért, azért. S a szégyen nem az övé, biztosan.

(Folytatjuk)