Ellopott gyermekkorok balladája (4.)

Az apám a Petőfi gimnáziumba járt, ott lóg tablója a falon ma is. Én a Szilágyiba jártam, a Horváth-kert másik oldalára. A Horváth-kert két vége között feszül a kulturális önazonosság.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

„Ázott köpenyét kölcsönadta rám az ég. / Ronggyá nyűtt cipőm, amíg bírta, vitt feléd. / Éjszakák sűrűjén vágtam át, / A fényes izzó nap tüzét arcomon hordtam szét. // Gyöngyházszínű tengeren, / Könnyű csónak szállt velem. / Most újra, újra itt vagyok, / Napot hoztam, csillagot. // Drágakő vízbe hullt, a mélyben elveszett. / A bársony megfakult, ezüst tükröm megrepedt / Szélvihar szórta szét a pénzemet. / Kopott bádogpoharam végül koldus vette meg. // Minden kincsem odalett, / Nem hozhattam mást neked. / Napot hoztam, csillagot, / Nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog.”

(Omega együttes: Időrabló. Napot hoztam, csillagot, szövegíró: Sülyi Péter)

Így indultunk. S a legmélyebben, legönfeladóbban abban hittünk, hogy belőlünk itt soha nem lesz semmi. Pedig – mondtam – bennünk még volt kulturális önazonosság. És nem is akartuk soha, egyetlen pillanatra sem elveszíteni. Az apám a Petőfi gimnáziumba járt, ott lóg tablója a falon ma is. Én a Szilágyiba jártam, a Horváth-kert másik oldalára. A Horváth-kert két vége között feszül a kulturális önazonosság. Egy apa s egy fiú.

„Az apám még vidám legény volt, / Dalolt, hogyha keresztre nézett, / Én meg az apám fia voltam, / Ki unta a faragott képet / S dalolt, hogyha keresztre nézett. // Két nyakas, magyar kálvinista, / Miként az Idő, úgy röpültünk, / Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, / Egymás mellett dalolva ültünk / S miként az Idő, úgy röpültünk.”

(Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn)

A kálvinista nem stimmel. A többi igen. Hiszen… A Horváth-kert fái között már az este lopakodott. Először mindig ott lopakodott. A világ legkisebb kertje a Horváth- kert, de sehol máshol nem lehetett annyira eggyé válni a sötétséggel, mint ott. Ahogy lassan besötétedett a Horváth-kertben, az alagúttal szemközti rettenetes „toronyház”, az OTP-ház ablakaiban kigyúltak a fények, a hazaszállingózó lakók egyike sem vette észre, hogy valójában a Philadelphia kávéház főpincére csavarta feljebb a világítást, s tekintettel a hűvösre, szemével intett a pikolófiúnak, hogy gyújtson be a kandallóba.

Ady már ott ült a Horváth-kert felé néző asztalnál, és csak bámult a budai tornacsarnok felé, amelyben tornászok feszengtek éppen, és az Állami Főreálgimnáziumból hangos és vidám fiútestek lökődtek ki a Horváth-kert sötétjébe, hogy kényük-kedvük szerint igazítsák, hajlítgassák s ha másképpen nem megy, hát törjék az estét. Ady a papírja fölé hajolt…

„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, / Most gyertek, szabad mellü örömök / S pusztuljatok, bilincses iskolák. // De elcsitult a jókedv-förgeteg / S helyére ült a döbbent némaság: / Köröttünk már az Élet csörtetett.”

(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

A véleménysorozat első része IDE, a második része IDE, a harmadik része IDE, az ötödik pedig IDE kattintva érhető el.

Aztán Szabó Dezső is megérkezett, komor, nagy, nyaktalan bikafejével, fújtatva, mint egy kitörés előtt álló tűzhányó, és leült a Philadelphia mélyén, a belső sarokban álló törzsasztalához. És azonnal írni kezdett:

„Miklós először – szinte tudtán kívül – leküldött magába vagy öt hatalmas korty szilvóriumot, és az erős ital – ami igen gyakran előfordult nála – valami különös, éber álomba dermesztette. Nagy szemei megtágultak, mindent beteg-élesen látott, mintha a mozgó vonalak berontottak volna a testébe, s ott tovább folytatták volna táncukat. De megmozdulni, beszélni nem tudott. Végeredményben nagyon tetszett felforrósodott szemeinek e sok kiszökött fegyenclélek egybetorlása.

Hat óra elmúlt. A feldagadt dáridóban már senki sem gondolt a holtra. A pap betegkék szemeiben kigyúlt a kísértetjárás lángja. Végre Milla a férje háta mögé állt, odakönyörögte neki, hogy ne várja be a sötétet, ne idézzen elő országra szóló skandallumot. Akkor Farcády nagy ünnepélyesen felállott, és egyetemes koccintás után megindult a halottas szoba felé. A többiek feltápászkodtak, s bár a mámor, mint sárló kanca vihogva nyargalászott bennük, egy percre ráborzadt a halál az átizzott epidermisre. Betódultak – nő, férfi egymásba rontva – a kis szobába, majd szétdűltek a falak az egymásra kent jóllakott, terjengő testektől, és borzasztó lett a levegő. A pap a koporsó fejéhez állott. Elkészített nagy beszéde, mint egy forgószéltől kergetett eső sepert végig a tudatában. Kétségbeesetten kapkodott a markába hulló, sokszor ismételt nagy mondatok után. Szerencsére nekibotlott az aradi tizenháromnak, és oly kegyetlenül akasztotta őket a hívek elé, hogy az egész benn zsúfolt emberpép zokogásba fortyogott, mely tele volt a most elhagyott lakoma fullasztó emlékével. Tántorgó emlékezete olyan végtelenre átcsorogta a szertartást, hogy a szürkület már átszőtte az utcákat, mikor megindult a menet. Mert egész délelőtt roppant zápor volt, a síkos sárban csak óvatosan lehetett lépni. Elöl hatan vitték vállukon a koporsót, utána folyt a hatalmas menet hosszú kígyózásban, a végén rikoltó, tarka gyermekek. A mámor mindjobban rugdosta az agyakat, az átizzott tagok mind merészebben mondták fel a köztársaság rendjét, s külön-külön kedv szerint mozogtak. A tömörülő szürkeségben el-elcsúsztak, káromkodtak. Forró megjegyzéseket tettek a nők feltűrt szoknyájára, huncut alácsípéseket lopkodtak, visításokba, kiszakadt kacagásokba borzolódott a tömeg. Elöl a koporsóvivők mámorukban a síkos úton jobbra-balra tántorogtak, az egymásnak rohanó sokaság vihogva, nyerítve bomlott utána. Egy óriási, részeg kígyó volt a menet, melynek a koporsó volt a feje. Többször le kellett tenni a súlyos terhet a részeg vállakról, megállottak, és ilyenkor a veszett sodrú tömeg egymásba hullott, egymás lábát tiporta, összekoccant, röhögött, káromkodott. Az elgyengült papot – minden szokás dacát kockáztatva – Milla és Judit hazamentették a növő szörnyűségből. Már sötét volt, mikor a hosszú falun át a korcsma elé értek. És akkor az elsodort nép veszett kedve egy kiáltásban lobbant ki:

– Menjünk be egyet pihenni!

Ez a kiáltás elragadta a józanság utolsó szemérmét is, mint egy lesodort pléhfedelet. A következő percben már vad tiprással rohantak a koporsóval a korcsmaszobába. Majd szétvetették az ősi ajtófélfákat, amint rettentő horzsolódásban bezsúfolódtak. A koporsót lezökkentették a szegletben egy padra, a sötét szobában, emberek és asszonyok egymásba torlódva, úgyhogy mindenki könyöke a más hasába vájt, vad őrületben voltak boldogok. És künn még mindig, mindig szomjas-dühösen nyomták egymást a korcsmához, mintha az élet halálos grimaszokkal rémisztené őket az egyetlen menedékbe. És ott benn a sáros, izzadó, elrekedt alakok, mint veszett barmok kezdték bőgni:

– Pálinkát, Schönberger bácsi, pálinkát!

Az öreg előkerült, a bár minden erkölcse s hite visszahorkant ettől a szörnyűségtől, ragadósan nyájas arcot vágott, fiaimnak nevezte őket. Valahogy sikerült a középen lógó kerek, pléhvel fedett lámpát meggyújtani. A füstös lámpa vörössárgává tette e hulló embereket, akik üvöltve üdvözölték e beteg világosságot. Az asztalokat végigrakták pálinkával. A tömeg künn maradt része betódult az udvarra, ott fogyasztotta állva a maga részét, az okosabbak vagy tisztábbak pedig hazaillantak. A jegyző fiatal, szeplős fia, aki nem osztotta apja pártalakulásait, s minden duhajkodás pártján volt, nagy rikoltással egy fekete, vézna alakot cibált be. Ez volt az utolsó nagy kő, mely végső őrült tajtékzásba hozta a felrázott emberlöcsedéket. Balog Jancsi, az egyetlen cigány volt, hegedűjével a hóna alatt. Egyszerre – rémes felordításban – ötven kar lódította az asztal tetejére. Beletöltöttek egy fél üveg pálinkát, s a megbődült alakok üvöltözték:

– Húzzad, húzzad!

A cigány – fél oldalára hajolva – veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét. És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép, s egy elképzelhetetlen vad haláltáncba kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt sajtszaga, a pálinkabűz, a csizmák, a felheccelt vágy vad bűze, a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehelete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be vad ugrásokban eltorzult fejüket. Néha elnyújtott görcsökben vadul jajgató volt a ritmus és a halálos tánc:

Egykor én is boldogul éltem, / Szerencsémet boldognak véltem. / De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit, / De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit?

Ami fénylik, nem mind arany a’, / Amit mondnak, nem mind igaz a’! / Esztendőben vagy kettőben válik egy igaz, / Esztendőben vagy kettőben válik egy igaz.

A ritmust ólomcsizmáikkal vágták bele a földbe, mintha a vén mostohának egyszerre akarnának visszafizetni minden izzadt meghajlást, aggodalmas éjszakát, halálos kenyeret. Majd kurtább ütemben, nekifutott lihegéssel toporzékolták, kurjantották be az éjszakába:

Őszi rózsa s tavalyi, / S Györki Zsuzsa hazai!

Ez az örök falu, a magyar falu, az ősi végzet megújuló marionettjei. A megrugdalt, agyontaposott emberhúsból vad démonok szálltak ki, s a felriasztott lélek kiterjengett, mint Salamon lelke a ledömöckölt üvegből. Ledobva minden börtönt, törvényt, a rája fegyelmezett ezer éveket, dacos vállrándítással rázta le a poklot és a súlyos Istent, és nyomorult élete s a rettegett halál között szilaj azértissel ropta be kedvét az éjszakába. A felszabadító mámor, mint egy őrült kocsis korbácsolta őket egy ismeretlen végtelen felé. És e vad mének és veszett, lihegő kancák rettentő nyerítéssel, vihogással rohanták tovább a halálba zúduló élet vad mámorát.

Közben egy-egy percre lehullott a cigány karja, az üvöltő szájakat betapasztotta a pálinka csókja, aztán újra, fáradhatatlan veszett sodrással, kezdődött a szilaj forgás. A fiatal kovács hatalmas testével éktelen keringőbe ragadott egy hullámos testű rögnimfát, s pogányul nekivágódtak a koporsónak. A gyönge deszkafedél lepattant, a kovács egy percre hátrahökkent, azután a részeg felcsapó humorával ordította:

– Adjunk inni Ferenc bácsinak!

Harminc hang bőgte utána, vad röhögés zuhogott a sűrű levegőbe, az öreget felültették a koporsójában, dermedt kezeibe nyomták az ősi vigasztalást. Az öreg széles száján még ott fagyott a régi mosolygás, de püffedt orra már borzasztó megindulásba torzult. Nagy, szürke szemei félig alásüllyedve néztek kifelé. Az öreget körültombolták, éljenezték, és az ördögi tánc tovább hullatta sorát.”

(Szabó Dezső: Az elsodort falu)

Mindig ezt írta, ezeken az estéken. Emlékezett, hogy valaki az Iskola a határont másolta le egy papírra, ő pedig Az elsodort falut írta, másolta megszállottan, és Horváth-kerti estéin mindig ezt a részt, a rettenetes haláltáncot. A rettenetes haláltáncot, a rettenetes magyar Commedia dell’artét, a végtelen táncot Trianonig s azután, ezt írta, mindig, s ezt én adtam az apámnak Erdéllyel együtt, cserébe A halál ötven órájáért és az Utas és holdvilágért, s azért, hogy a Horváth-kert két vége között megmaradjon a kulturális önazonosság. Hiszen… Mire a végére ért, már késő éjszaka volt.

Az OTP-ház ablakaiban sötétség honolt, a Philadelphia is kiürült, Szabó Dezső hazament, Ady feszülettel, tört pohárral, hűlt testtel, dermedt-vidoran elnyúlt már az asztal alatt, a Budai Színkörből épp most lép ki Krecsányi Ignác igazgató úr, Vahotot játszottak ma este, a Dalok a Bányarém című eredeti népregéből ment mérsékelt sikerrel – sebaj, holnap a Huszárcsíny megy, az is Vahot, de azt szokták szeretni, aztán a Liliomfi Szigligetitől, hát kérem, azér’ meg egyenesen megőrülnek, nincs itt semmi baj, kérem…

Ezt Krecsányi Ignác igazgató úr gondolta hazafelé menet, és nem hallotta senki sem, akkor sem, amikor Krecsányi Ignác igazgató úr még élt és valóságosan hazafelé sietett a Budai Színkörből, és most sem, amikor már réges-régen halott volt, és szintúgy hazafelé sietett a Budai Színkörből, amelynek helyén, ha jól sejtettem én, az Évek Hordozója, a Magyar Szocialista Párt első kerületi irodája volt, ami, lássuk be, nem egy jó csere.

Szóval senki sem hallotta az igazgató urat, soha, csak én, az Évek Hordozója. Aki nagyapám, apám s most már a magam lábnyomába lépve, még tudom, hol járok.

(Folytatjuk)