Ellopott gyermekkorok balladája (5.)

A nagyszüleink már nem élnek. Sokunknak a szülei sem. Vagyis felnőttünk. Már vissza tudunk nézni az életünkre. Utolsóként olyanok, kiknek megadatott a kulturális önazonosság.

Budapest, 1988. február 6. A felújított Puskin Mozi utcai homlokzata. Ünnepi díszelõadással adták át Budapesten a felújított mozit február 6-án, a XX. Magyar Játékfilmszemle elõestéjén. MTI Fotó: Manek Attila Fotó: Manek Attila

Ez számomra az év második legfontosabb eseménye, lévén jómagam Vasas-drukker, ami kizárólag annak köszönhető itt Felső-Budán, hogy az utca legidősebb „nagyfiúja”, Póznik Gyuri Vasas-drukker volt, és mi, a kisebbek követtük őt ebben, még valamikor a ködös 1974-es évben. Szóval Mészáros, Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor, Gass, Müller, Zombori, Kovács, Izsó, Váradi – bajnokcsapat! Ennél csak egy volt fontosabb: amikor a Keleti Károly utcában, Semjénéknél beültünk a kisszobába, és áhítatosan meghallgattuk az Omega új nagylemezét, az Időrablót.

„Rejtett fény ragyog a dolgok legmélyén. / Erre gondolsz tán, hogyha így szólsz: / Van remény. / Kutasd hát és tárd ki ablakod / Tárd ki rá a két szemed, tisztán lásd az életet. // Nézd egy házat mutatok / Nem is ház, csak ablakok. / Bennük aki mosolyog/ Az az ember ott én vagyok.”

Döbbenetes, mekkora átéléssel énekeltük, mintha lett volna a hátunk mögött bármi átéltség. És persze nem vettük észre a József Attila-i párhuzamot:

„Vasútnál lakom. / Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.”

Nem láttuk a párhuzamot, holott nekünk még sikk volt az irodalom. Még illett olvasni. Nem csak nekem, aki sok ezer kötetes házi könyvtárból érkezett, hanem mindenkinek. S ha már a Vár tövében volt a gimnáziumunk, hát mi sem természetesebb, mint hogy felfedeztük a Várat. Nekünk a Vár volt minden, ami nem „létező szocializmus”. S a Várban egy kis antikvárium is volt, és oda sokat jártunk. S a Bajcsy-Zsilinszky meg a Népköztársaság (érted! „Népköztársaság”!) tövében is volt egy nagy antikvárium, meg még oda jártunk. És fel a Nemzeti Galériába, Szervátiusz Tibor Dózsájának lábaihoz, továbbá a „Felszabra” („Felszabadulás”! Érted!) a Jégbüfébe – utcán át „csavarós” gépi fagyi, odabent gombócos főzött fagyi, mintha még békeidő lenne…

S ott voltak a mozik, egyszer majd kell írni egy hosszabb ódát vagy elégiát az egykorvolt budapesti mozikról, hatalmas történelme van mindegyiknek. A mozik kirakatában fényképek voltak az éppen futó filmből, és ott lógott a Hova menjünk moziba? plakát, arra az esetre, ha nem kaptál már jegyet. Apropó! Jegy: két forint az első sorba, a „rohampáholyba”, ahová iskolából lógások alkalmával ül az ember a haverokkal, és nyolc-tíz forintot is elkérnek az utolsó sorért, ahová smárolni ül be az ember. A kettő között csak a „szürkék hegedősei” ülnek.

Volt például az Ugocsa. Csöndes kis budai mozi, gyerekkorom mozija, nagynéném odavitt a Jégkirálynőre és a 101 kiskutyára, utóbb sokáig ment ott a Szindbád, ott láttam többször egymás után. S ha sorrendben haladunk, mondjuk Pest felé, az Alkotás mozi következett a Délinél. Valamiért az volt az én magányos mozim, csajjal talán soha nem ültem be kicsike, faszékes nézőterére, de többször is megnéztem ott a Furcsa párt, és azt nem lehetett megunni. Utazzunk tovább, mondjuk az egykori 61-es villamossal: Déli, Moszkva tér, végállomás. Átszállás a „négyeshatosra”, irány a Széna tér, a Mártírok útja (érted! „Mártírok”!), és meg is érkeztünk a Május 1. mozihoz.

Ó, a Május 1. mozi komoly mozi, nagy mozi, erkély is van, a Május 1. mozi csajozós mozi, ott láttam először a Volt egyszer egy vadnyugatot, ami elkísér azóta is, meg kell néznem minden évben legalább egyszer, és a Május 1.-ben fogtam meg először egy lány kezét, ezért majd külön el kell helyezni ott egy emléktáblát. A Bem mozi következik, arról már volt szó, oda vitt apám A halál 50 órájára. Utána már át kell menni a hídon, jön a Lenin körút (Lenin, Szent István helyett!), és jön a Vörös Csillag mozi (Vörös Csillag a Royal Apolló helyett, a jegyszedő nénik Kádár-barna köpenye az Apolló személyzetének glaszékesztyűs személyzete helyett). A Vörös Csillagban a Hairt láttam először, és reménytelenül szerelmes voltam Tóth Zsuzsiba.

Azon túl, a „vöröscsillagon” túl az ember, ha budai volt, már nem nagyon merészkedett. A Nagykörúton a Vörös Csillag volt a határ, utána már Mordor következett. Ellenben ha az Erzsébet hídon közelítettél Pest felé, akkor ez a határ az Astoriánál volt, éppen ezért még két mozi jött számításba, ahová járni lehetett. Egyik a Puskin, másik a Filmmúzeum.

A Puskin olyan komoly mozi volt, elegáns mozi volt, művészmozi volt, piros bársony székekkel, gazdag ornamentikával, komoly filmekkel. A Puskinba intellektuálisabb csajait vitte az ember, Bernardo Bertolucci-filmekre, mondjuk A holdra vagy a Betty Blue-ra, de mindenekelőtt és leginkább a Napfivér, Holdnővérre. A Filmmúzeum léhább, bár még mindig elegáns, ott a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök a legnagyobb dobás, utóbb pedig néhány Kuroszava Akira-csoda, leginkább A hét szamuráj és a Dodeszukaden, s persze a leesett állal bámult Ben Hur.

A Diadal van még a Horváth-kertnél (Dia­dal, érted, „diadal”!), oda április 4-én megyünk, mert a gimiből kihajtanak megnézni a Szállnak a darvakat, ami zseniális film, kár, hogy erre akkor nem lehet rádöbbenni, mert az április 4-i kötelező mozik fuldokló röhögésekbe és malackodásokba torkollanak, a tantestület kivezényelt tagjai pedig meg sem próbálják elejét venni a skandalumnak, hiába no, gyengül már a rendszer, az érctorkok már azt harsogják zúgva a szélnek, hogy:

„Ma ma ma ma – Ma Baker / She taught her four sons / Ma ma ma ma – Ma Baker / To handle their guns / Ma ma ma ma – Ma Baker / She never could cry / Ma ma ma ma – Ma Baker / But she knew how to die.”

Ezt persze kizárólag nyáron, a Balatonnál harsogják az érctorkok, Szemesen a Rózsakertben vagy Földváron a Club diszkóban, s addig azért nem aljasul le az ember, hogy digó legyen és répanadrágot húzzon, mondjuk Casuccit, a jó öreg, szakadt, kád szélén, kefével nagy gonddal koptatott Levi’s, Wrangler vagy Lee marad, hozzá viszont apád szekrényéből lenyúlt, féltve őrzött, igazi fehér vászoning dukál, feltűrt ujjal, mellig kigombolva, s persze az elengedhetetlen Alföldi papucs vagy fehér tornacipő.

És ott voltak veled legféltettebb kincseid is a Balatonnál, a Fa dezodorod és a Fa szappanod, a zöld, citromillatú, esetleg az Atlantic szappanod, a kék csíkos, a Brut „afterséved” vagy a Denimed, és az első trippered, amelyet gyönyörű, szőke, endékás csajtól kaptál, és el nem cserélted volna semmiért.

Ez a batyud, barátom, s Arany balladái, Zichy Mihály rajzaival. A Szondi két apródja és a Vörös Rébék, ahogy Koncz Zsuzsa énekli, s még nagyon sok idő van hátra a csalódásig, s bármilyen nagy is a csalódás, ezek a csodák megmaradnak.

Miképpen a véget nem érő beszélgetések is. Bármiről. Semmiségekről, de 1977-ben minden semmiség a mindenség, s mi azzal mérjük önmagunkat. Férfias, nagy, őszinte beszélgetések csajokról, szerelmekről, hűtlenségekről s megcsalatásokról, vágyakról – vagyis hát mennyországokról. Nem tudom, érted-e, de mi még a Semmiért egészent szavaltuk a gyönyörű pincérlányoknak, és imádtuk, hogy nem értik, de elalélnak tőle.

Éjszakáink mentek el Kosztolányira. S közben izgatta szívünket negyven cigarettánk, mert úgy dohányoztunk, mintha nem lenne holnap. Egri „Szimfit”, ha érted, később puha dobozos „Malbit”, egy doboz 28,90, a Moszkván kell megvenni, a metró oldalában lévő kicsi trafikban. Rámentek az éjsza­káink Kosztolányira. Akkor még kristálytisztán látszott, legalábbis mi láttuk, hogy az égben minden este bál van. És mindennél átélhetőbb volt az üzenet 1931-ből, miszerint „az önimádat büszke heverőjén fekszem”. Ó, igen, hát ez a mindenség!

Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé / s a peremén / a gőgös írás: / én.

S hogy ez miképpen cseng össze Babitscsal, az 1909-es induló kötettel, a Levelek Írisz koszorújából első és utolsó költeményével. In Horatio és a Lírikus epilógja.

„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha /nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fia­tal füleknek. / S miképpen lehet innen eljutni odáig, hogy / Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.”

Ezek voltak a mi mindenségeink, ha érted. S a Pacsirta és Csáth Géza, s hogy egészen megmerítkezzünk a borzalomban, hát a Maldoror énekei, s még arról is elhittük, hogy fontos. És ismertük Tábori Elemér pokoljárását, és úgy beszélgettünk Kafkáról, mintha az volna a legtermészetesebb. És kiválasztottságtudatunkban éppen az „alacsony tömeget” vetettük meg legjobban, de sírásig éreztük Illyést, ebben:

„Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár.”

Ez volt az önazonosság nagy leckéje, és Nagy László, később Sütő András, az Advent a Hargitán, és a Csíksomlyói passió odafent a Várszínházban, hát hol máshol, Istenem.

S persze az éjszakai házibulik szombatonként, az Éva vermut mindent felülíró bizonyossága és iszonyata, ahogy a Hubertus letaglóz, a Kőbányai megbízható egyformasága, előbb a tánc, Osibisa s persze Boney M., lassúzás a Still I’m Sadre, és erre bekopogtat az első, pusztító szerelem. Aztán csak üljük körbe a gyertyát, és már a Pink Floyd szól. 1977-ben jelenik meg az Animals, és el sem hisszük, hogy ez a miénk lehet.

„The Lord is my shepherd, I shall not want / He makes me down to lie / Through pastures green He leadeth me the silent waters by / With bright knives he releaseth my soul.”

És még csak ezután jön a legnagyobb csoda, a Wish You Were Here:

„Remember when you were young, you shone like the sun / Shine on you crazy diamond / Now there's a look in your eyes, like black holes in the sky / Shine on you crazy diamond / You were caught on the crossfire of / childhood and stardom / Blown on the steel breeze.”

Nem tudom, érted-e, a lényeget értik-e? Semmit, az égvilágon semmit sem tudott megfogni bennünk a rendszer. Nem fért hozzánk. Olyan szabadok voltunk, mint még soha, senki. Mi éltük át a maga teljességé­ben és tökéletességében a foglár háta mögötti szabadságot…

(Folytatjuk)