Összeérhet, ami összetartozik

Az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legbefolyásosabb konzervatív rendezvénysorozata negyvenéves története során először Európába, azon belül is Budapestre érkezik.

Szánthó Miklós a családvédelemről is beszélt a CPAC-en Fotó: Facebook

Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a populáris kultúra vagy az életmódtrendek területén sikerült volna megingatni a liberalizmus domináns pozícióit. De azt igen, hogy ahhoz képest, hogy a kilencvenes évek elején még azzal kecsegtettek mindenkit, hogy a liberalizmus az egyedüli legitim társadalomszervezési modell, mára már legalább van valóban demokratikus alternatíva. Ma már egy közepes méretű európai ország miniszterelnöke beszélhet arról és tehet is azért, hogy megvédje hazája keresztyén gyökereit és megőrizze azt olyannak, amilyen – balhé persze van belőle, de egyes ellenzéki politikusok kérései­vel ellentétben a NATO azért nem fog bevonulni Magyarországra.

És nagyon inspiráló, hogy mindezen európai nemzeti-konzervatív ébredés mellett az Atlanti-óceán túloldalán is egy XXI. századi reneszánsznak, az amerikai republikánus jobboldal reneszánszának lehetünk szemtanúi.

Lehet persze szidni Donald Trumpot, de a vele szembeni szkeptikusok figyelmét felhívnám arra, hogy ha csak azt az egy dolgot köszönhetjük Trumpnak, hogy ma nem Hillary Clintonnak hívják az Egyesült Államok elnökét, már az is önmagában történelmi érdem. De ezenkívül általánosságban is azt lehet érezni, hogy a korábbi, nyolcéves és PR-szempontból roppantul sikeres Obama-kormányzást követően a jelenlegi elnök karizmájának köszönhetően az igazi amerikai jobboldal magára talált, vibrál – pontosan azzal a javíthatatlan optimizmussal, mint amivel mi is itt a kontinensen.

Trendek és értékek

Érezhető tehát, hogy bár nem éppen pár kilométerre vagyunk egymástól – sőt, egy óceán választ el minket –, két nagyon hasonló trend, egymással sok tekintetben rokonlelkűséget mutató folyamat van kialakulóban itt is, ott is. És bár az is tény persze, hogy számos kérdést másképpen látunk – például az állam mindenkori szerepét a gazdaságban –, szerintem egyre több dolog van, ami összeköt, és egyre kevesebb, ami szétválaszt.

Az említett CPAC-en, amelynek fő témája egyébként a szocializmussal szemben folytatandó küzdelem volt, Mike Pence amerikai alelnök úgy fogalmazott: „a nemzet biztonsága a határok védelmével kezdődik”, és – tehetjük hozzá – a család, a házasság, a gyermekek, sőt a még meg sem születettek védelmével folytatódik.

Amerikai, európai és magyar konzervatívok egyetértünk a haza szeretetének megingathatatlan elsődlegességében, a szuverenitás fontosságában, a munka becsületében, hagyományos közösségeink, kapcsolataink védelmezésében és a teremtett élet szentségének tiszteletében. És nem utolsósorban abban is, hogy a szocializmus egész egyszerűen nemcsak hogy nem menő, hanem ahány helyen eddig kipróbálták, mindenütt testi, lelki, szellemi pusztulást hozott magával.

Ami pedig az államtól, pontosabban a központi hatalomtól történő berzenkedést illeti: az amerikai republikánusoknak ez mindig sokkal inkább a maguktól távolinak érzett szövetségi kormányzatra vonatkozott – ami elég hasonlatos ahhoz, ahogy mi, magyar szuverenisták viszonyulunk Brüsszelhez. Mert például az „államellenes” amerikai jobboldal példaértékűnek tartja azt a családtámogatási rendszert, amit a magyar kormány épített fel az elmúlt nyolc évben.

Csak együtt sikerülhet

De nézzük azért a közös ellenséget is! A liberális oldal ugyanis egy épp olyan veszélyes, mint amennyire észrevehetetlen globális hálózatosodással hajtja fokról fokra uralma alá az élet, a hétköznapok egyre több területét mind az Egyesült Államokban, mind Európában. Erre a kihívásra pedig csak hasonlóképpen lehet reagálni – profiktól nem szégyen tanulni, na: a nemzeti konzervatív erőknek is össze kell érniük „nemzetek közötti szinten”. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni, de nem is voltunk egymásnak tegnapelőtt még ádáz ellenfelei.

A CPAC szervezőinek, az American Conservative Unionnak (ACU) is sikerült egy pódium­ra ültetniük amerikai, ausztrál, brazil, japán, koreai konzervatívokat – és egy magyart is. Múlt hét szombaton így az amerikai fővárosban jelenthettem be pár órával az amerikai elnök ugyanott megtartott beszéde előtt, hogy az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legbefolyásosabb konzervatív rendezvénysorozata negyvenéves története során először Európába, azon belül is Budapestre érkezik majd idén májusban, az ACU és az Alapjogokért Központ szervezésében, a Mathias Corvinus Collegium segítségével.

Nekünk tehát, magyar konzervatívoknak tudatosítanunk kell saját magunkban, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül. Hogy a világ más táján sem szitokszó a nemzeti identitás; hogy máshol „nemcsak” kerítést, hanem roppant falat építenek a határra; hogy van egy nagyhatalom, ahol rajonganak a magyar családpolitikáért és ahol minden tisztességes jobbos utálja a komcsikat. Nekünk pedig velük együttműködve kell újra naggyá tennünk a nyugati civilizációt!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Az ügy valóban véleményesnek tűnhet. Egyfelől ott van az a sokat hangoztatott, szerintem kissé sekélyes álláspont, miszerint a nemzeti konzervatív csoportosulások nemzetközi együttműködése fogalmilag kizárt, hiszen megkülönböztető jegyük az, hogy nemzetiek. Tehát helyi, lokális, partikuláris jelleggel, ráadásul nem nyílt, befogadó, hanem zárt érdekstruktúrájúak. Másfelől ott van az az immanens, az érintett oldal lelkialkatából fakadó probléma, hogy éppen azért áll „a hely” (az otthon, a haza, a nemzet) szeretetének pártján, mert elutasítja, de legalábbis erős gyanakvással tekint mindenre, ami nemzetek fölötti, ami föderatív vagy univerzalizáló tendenciát hordoz magában.

Konzervatív ébredés, republikánus reneszánsz

Az első felvetés kapcsán persze látni kell, hogy történelmi okok miatt bizonyos „jobboldalak” csak nagyon nehezen tudnának közös hangot találni (lásd: magyar–román kapcsolatok). Ugyanakkor arra is éppen történelmi példák szolgálnak, hogy nemzeti mozgalmak hogyan tudnak együttműködni: gondoljunk akár a XIX. századi nacionalista forradalmakra, akár a XX. századi, egymást támogató antikommunista tendenciákra.

A másik ellenérv egy fokkal már komolyabb: valóban, ha egyszer éppen a globalizáció helyi színezeteket megfojtó halálos öleléséből szeretnének kitörni a nemzeti konzervatívok, akkor nem abszurd-e az ellen éppen nemzetközi szinten szerveződni? Csípőből persze hangos „de!” lenne a válasz, viszont jobban belegondolva az ellenfél is ugyanaz, és a támadás alatt álló értékek is közösek – legalábbis ez az, amire mindenképpen rádöbbentett múlt héten a Washington D. C. mellett megrendezett amerikai konzervatív seregszemle, a Conservative Political Action Conference (CPAC). Nemzetköziség helyett tehát nemzetek közöttiségre van szükség.

Azt talán már bevallhatjuk magunknak, hogy Európában egy nemzeti-konzervatív ébredés vette kezdetét. És itt most nemcsak politikai pártokról beszélek – sőt –, hanem mozgalmakról, gondolkodókról, konferenciákról, sajtótermékekről, amelyek megpróbálnak ellenállni a liberális imperializmusnak. Budapesten, Rómában vagy Varsóban kifejezett szellemi pezsgés van e téren, de számos nyugat-európai országban is visszatérőben van a valódi jobboldal.

Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a populáris kultúra vagy az életmódtrendek területén sikerült volna megingatni a liberalizmus domináns pozícióit. De azt igen, hogy ahhoz képest, hogy a kilencvenes évek elején még azzal kecsegtettek mindenkit, hogy a liberalizmus az egyedüli legitim társadalomszervezési modell, mára már legalább van valóban demokratikus alternatíva. Ma már egy közepes méretű európai ország miniszterelnöke beszélhet arról és tehet is azért, hogy megvédje hazája keresztyén gyökereit és megőrizze azt olyannak, amilyen – balhé persze van belőle, de egyes ellenzéki politikusok kérései­vel ellentétben a NATO azért nem fog bevonulni Magyarországra.

És nagyon inspiráló, hogy mindezen európai nemzeti-konzervatív ébredés mellett az Atlanti-óceán túloldalán is egy XXI. századi reneszánsznak, az amerikai republikánus jobboldal reneszánszának lehetünk szemtanúi.

Lehet persze szidni Donald Trumpot, de a vele szembeni szkeptikusok figyelmét felhívnám arra, hogy ha csak azt az egy dolgot köszönhetjük Trumpnak, hogy ma nem Hillary Clintonnak hívják az Egyesült Államok elnökét, már az is önmagában történelmi érdem. De ezenkívül általánosságban is azt lehet érezni, hogy a korábbi, nyolcéves és PR-szempontból roppantul sikeres Obama-kormányzást követően a jelenlegi elnök karizmájának köszönhetően az igazi amerikai jobboldal magára talált, vibrál – pontosan azzal a javíthatatlan optimizmussal, mint amivel mi is itt a kontinensen.

Trendek és értékek

Érezhető tehát, hogy bár nem éppen pár kilométerre vagyunk egymástól – sőt, egy óceán választ el minket –, két nagyon hasonló trend, egymással sok tekintetben rokonlelkűséget mutató folyamat van kialakulóban itt is, ott is. És bár az is tény persze, hogy számos kérdést másképpen látunk – például az állam mindenkori szerepét a gazdaságban –, szerintem egyre több dolog van, ami összeköt, és egyre kevesebb, ami szétválaszt.

Az említett CPAC-en, amelynek fő témája egyébként a szocializmussal szemben folytatandó küzdelem volt, Mike Pence amerikai alelnök úgy fogalmazott: „a nemzet biztonsága a határok védelmével kezdődik”, és – tehetjük hozzá – a család, a házasság, a gyermekek, sőt a még meg sem születettek védelmével folytatódik.

Amerikai, európai és magyar konzervatívok egyetértünk a haza szeretetének megingathatatlan elsődlegességében, a szuverenitás fontosságában, a munka becsületében, hagyományos közösségeink, kapcsolataink védelmezésében és a teremtett élet szentségének tiszteletében. És nem utolsósorban abban is, hogy a szocializmus egész egyszerűen nemcsak hogy nem menő, hanem ahány helyen eddig kipróbálták, mindenütt testi, lelki, szellemi pusztulást hozott magával.

Ami pedig az államtól, pontosabban a központi hatalomtól történő berzenkedést illeti: az amerikai republikánusoknak ez mindig sokkal inkább a maguktól távolinak érzett szövetségi kormányzatra vonatkozott – ami elég hasonlatos ahhoz, ahogy mi, magyar szuverenisták viszonyulunk Brüsszelhez. Mert például az „államellenes” amerikai jobboldal példaértékűnek tartja azt a családtámogatási rendszert, amit a magyar kormány épített fel az elmúlt nyolc évben.

Csak együtt sikerülhet

De nézzük azért a közös ellenséget is! A liberális oldal ugyanis egy épp olyan veszélyes, mint amennyire észrevehetetlen globális hálózatosodással hajtja fokról fokra uralma alá az élet, a hétköznapok egyre több területét mind az Egyesült Államokban, mind Európában. Erre a kihívásra pedig csak hasonlóképpen lehet reagálni – profiktól nem szégyen tanulni, na: a nemzeti konzervatív erőknek is össze kell érniük „nemzetek közötti szinten”. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni, de nem is voltunk egymásnak tegnapelőtt még ádáz ellenfelei.

A CPAC szervezőinek, az American Conservative Unionnak (ACU) is sikerült egy pódium­ra ültetniük amerikai, ausztrál, brazil, japán, koreai konzervatívokat – és egy magyart is. Múlt hét szombaton így az amerikai fővárosban jelenthettem be pár órával az amerikai elnök ugyanott megtartott beszéde előtt, hogy az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legbefolyásosabb konzervatív rendezvénysorozata negyvenéves története során először Európába, azon belül is Budapestre érkezik majd idén májusban, az ACU és az Alapjogokért Központ szervezésében, a Mathias Corvinus Collegium segítségével.

Nekünk tehát, magyar konzervatívoknak tudatosítanunk kell saját magunkban, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül. Hogy a világ más táján sem szitokszó a nemzeti identitás; hogy máshol „nemcsak” kerítést, hanem roppant falat építenek a határra; hogy van egy nagyhatalom, ahol rajonganak a magyar családpolitikáért és ahol minden tisztességes jobbos utálja a komcsikat. Nekünk pedig velük együttműködve kell újra naggyá tennünk a nyugati civilizációt!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója