Sokat és sokan gondolkodunk azon, hogy megszervezhetők-e különféle országok konzervativizmusai? Össze tudnak-e fogni az egyes nemzeti jobboldali erők, hogy közösen vegyék fel a harcot a posztmodern globális liberalizmus ellen?
Az ügy valóban véleményesnek tűnhet. Egyfelől ott van az a sokat hangoztatott, szerintem kissé sekélyes álláspont, miszerint a nemzeti konzervatív csoportosulások nemzetközi együttműködése fogalmilag kizárt, hiszen megkülönböztető jegyük az, hogy nemzetiek. Tehát helyi, lokális, partikuláris jelleggel, ráadásul nem nyílt, befogadó, hanem zárt érdekstruktúrájúak. Másfelől ott van az az immanens, az érintett oldal lelkialkatából fakadó probléma, hogy éppen azért áll „a hely” (az otthon, a haza, a nemzet) szeretetének pártján, mert elutasítja, de legalábbis erős gyanakvással tekint mindenre, ami nemzetek fölötti, ami föderatív vagy univerzalizáló tendenciát hordoz magában.
Konzervatív ébredés, republikánus reneszánsz
Az első felvetés kapcsán persze látni kell, hogy történelmi okok miatt bizonyos „jobboldalak” csak nagyon nehezen tudnának közös hangot találni (lásd: magyar–román kapcsolatok). Ugyanakkor arra is éppen történelmi példák szolgálnak, hogy nemzeti mozgalmak hogyan tudnak együttműködni: gondoljunk akár a XIX. századi nacionalista forradalmakra, akár a XX. századi, egymást támogató antikommunista tendenciákra.
A másik ellenérv egy fokkal már komolyabb: valóban, ha egyszer éppen a globalizáció helyi színezeteket megfojtó halálos öleléséből szeretnének kitörni a nemzeti konzervatívok, akkor nem abszurd-e az ellen éppen nemzetközi szinten szerveződni? Csípőből persze hangos „de!” lenne a válasz, viszont jobban belegondolva az ellenfél is ugyanaz, és a támadás alatt álló értékek is közösek – legalábbis ez az, amire mindenképpen rádöbbentett múlt héten a Washington D. C. mellett megrendezett amerikai konzervatív seregszemle, a Conservative Political Action Conference (CPAC). Nemzetköziség helyett tehát nemzetek közöttiségre van szükség.
Azt talán már bevallhatjuk magunknak, hogy Európában egy nemzeti-konzervatív ébredés vette kezdetét. És itt most nemcsak politikai pártokról beszélek – sőt –, hanem mozgalmakról, gondolkodókról, konferenciákról, sajtótermékekről, amelyek megpróbálnak ellenállni a liberális imperializmusnak. Budapesten, Rómában vagy Varsóban kifejezett szellemi pezsgés van e téren, de számos nyugat-európai országban is visszatérőben van a valódi jobboldal.