A feledés hideg földjébe temetve

Mi lehetett az ok, ami miatt Marancsik Pál személye nem tudott az emlékezetkultúra része lenni?

„Jelentem, hogy Marancsik Pál tart. honvéd az Újvidék–Péterváradi vasúti őrségen f. hó 18. és 19-én mint beosztott teljesített szolgálatot. A németek bevonulásuk alkalmával az őrség elhelyezési körletét igen erős géppisztoly tűzzel árasztották el, Marancsik Pál tart. honv. szolgálatteljesítés közben alsótestén súlyos találatot kapott […] Kérem Marancsik Pál tart. honvédot hősi halottá nyilvánítani.”

De ki is volt Marancsik Pál tartalékos honvéd, akit a megszálló német csapatok 1944. március 19-én lelőttek Újvidéken határőrizet közben? Miért nem épült be a neve és a tette a magyar emlékezetkultúrába? Hogy feledhettük el a német megszállás első napjának hősi halottját?

Marancsik Pál (1915) a felső-bácskai Mélykúton látta meg a napvilágot. A szomszéd településen, Bácsalmáson telepedett le, és a harmincas évek második felében ott is házasodott össze Plávity Máriával. Marancsikot 1944-ben, az akkor Újvidéken állomásozó magyar 16. honvéd határvadász zászlóaljhoz vonultatták be. A Margarethe hadművelet alapján a Balkán irányából 1944. március 19-én éjjel érkezett ehhez a délvidéki városhoz a német Déli csoport ún. Brauner harccsoportja. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, honvéd vezérkari főnök hadparancsot adott ki, hogy a magyar alakulatok ne álljanak ellen a megszállóknak, de úgy tűnik, hogy Újvidéken ezt nem kapták meg az egységek.

A Dunán átívelő vasúti híd közepéig volt szolgálatban a határvadász zászlóalj kerékpáros százada. A magyarok ugyanis a hídnak csak egyik felét felügyelték, a másik területért egy német egység volt a felelős. Hajnali 4 órakor egy német tiszt akart átkelni gyalog a hídon. Barátságosan cigarettával kínálta az őrséget, majd jelzett a megszálló erőknek, hogy leszerelhetik a magyarokat. Az őrségben lévő Reményvári József szakaszvezető viszont félrelökte a német tisztet és „Fegyverbe!” kiáltással a magyar állások felé futott vissza. A németek utánalőttek, a szakaszvezető a vállán megsérült. Ezután tűzharc alakult ki, s ekkor sebesült meg súlyosan Marancsik Pál honvéd. Az események részleteit illetően a források nem egyértelműek. A század parancsnoka, Lonkay László hadnagy visszaemlékezése szerint Marancsik gyorsan elvérzett, míg a hivatalos jelentésben azt olvashatjuk, hogy a kórházban halt bele a sérüléseibe.

A visszaemlékezések nem egyeznek a német veszteségek kapcsán sem. Egyesek szerint a magyarok egy hősi halottja és egy sebesültje mellett 25-28 német sebesültje vagy halottja volt a tűzpárbajnak. A tűzharc mindössze fél óráig tartott, ekkor fogyott el a magyar katonák tölténye. Megadták magukat, a tiszteket letartóztatták és kihallgatták, de végül elengedték a németek.

Egy másik alakulat, a magyar II. folyamzárzászlóalj laktanyájába a délutáni órákig próbáltak bejutni a németek, de eredménytelenül. Mai napig kérdés, hogy az újvidéki katonai egységek miért nem kapták meg azt az általános hadparancsot, hogy ne álljanak ellen a bevonuló idegen hadseregnek. Ám jól mutatja a magyar katonai erényt, hogy honvédeink (hiába a szövetségi rendszer) nem voltak hajlandók szolgaian engedelmeskedni a németeknek. A szolgálat és a magyar terület védelme volt az elsődleges számukra. Látva az újvidéki eseményeket, az is felmerülhet, hogy mi lett volna, ha minden magyar alakulat azt az utasítást kapja, hogy fegyverrel álljon ellen a németeknek!? Mi történt volna, ha ezek az alakulatok megfelelő mennyiségű fegyverrel, lőszerrel, emberrel is fel vannak töltve? Valószínűleg semmi esély nem lett volna tartósan ellenállni, de a világ közvéleménye szemében talán kedvezőbb országkép alakulhatott volna ki rólunk.

A 28 éves Marancsik Pál holttestét Bácsalmásra szállították, és 1944. március 21-én temették el. Özvegyet és két lánygyermeket hagyott maga után. Azt gondolhatnánk, hogy 1945 után szobra, emlékműve emeltetett. Volt rá némi esély, hisz kezdetben munkásmozgalmi mártírként is említették. De az emlékezésbe és emlékeztetésbe már az elején hibák csúsztak. Bácsalmáson 1949-ben utcát neveztek el róla. „Narancsik Pál” néven. Pedig anyakönyvekkel, hivatalos iratokkal igazolható a Marancsik név. A helyi úttörőcsapat is ezt a hibás nevet vitte tovább. Sőt, miután a családja elköltözött, a sírt nem gondozták, csak néhány jóakaratú ember, az ifjú gárda vagy a KISZ tette rendbe néha a nyughelyet; de itt is a „Narancsik” név került a fejfára. Bácsalmáson ugyanis ez elterjedtebb családnév volt.

A 1945 utáni újságcikkek is ezt a téves megnevezést vették át. A történeti, helytörténeti, hadtörténeti szakirodalom is leginkább Narancsik névvel illette a német megszállókkal szembeszálló magyar hősi halottat. Ennél sajnálatosabb, hogy komoly, tudományos tanulmányok pedig egyszerűen meg sem említik. Nagyon ritka az olyan írás, amelyben név szerint olvashatunk róla. Ezek közül Csonkaréti Károly Hadtörténelmi Közleményekben (1979) megjelent publikációját, vagy a történelem-népszerűsítő Századunk – Végjáték a Duna mentén dokumentumfilm-sorozat (1981) német megszállásról szóló részét lehet kiemelni. Ám a sort itt zárhatjuk is. Hetvenhat év alatt ennyi jutott egy magyar hősi halottnak. A rendszerváltást követően a határőrség tette rendbe a nyughelyét, és időként megemlékezéseket tartanak a helytelenül felvésett sírkő előtt.

A 21. század harmadik évtizedében is csak az a kérdést tehetjük fel: vajon ki és miért lesz valaki az emlékezetpolitika része, és kik azok, akik hasonló cselekedetek ellenére nem kellenek az emlékezetkultúrának? Pedig a magyar történelem, az irodalom szereti a hősöket, az önfeláldozó embereket: Szondy György, az egri nők, a várvédő Zrínyi Miklós, a ’48-as honvédek, a Corvin-közi szabadságharcosok és még sorolhatnánk. 1944. március 19. rendkívüli jelentőségű napjának másik hőse, Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazda politikus utcaneveket, szobrokat, és életrajzi könyvek sokaságát kapta az utókortól. Persze Marancsik kapcsán már hallottam olyan kifogást, hogy hát „ő sem állította meg a németeket”. Úgy tudom, Bajcsy sem. Persze az ő esetében van egy 1936-tól pajzsra emelhető politikai tevékenység.

Mi lehetett az ok, ami miatt Marancsik Pál személye nem tudott az emlékezetkultúra része lenni? Fontos lehet a család, az ismerősi kör fellépése az ügy érdekében, vagy egy befolyásos közéleti személy. Marancsikékról tudjuk, hogy szegény felmenőkkel rendelkeztek. Az özvegy elköltözése a településről újabb ok lehetett a feledésre, és Bácsalmás sem érezte teljesen magáénak a mélykúti fiatalembert. Pártpolitikai szempontból sem volt érdekes. A sírt társadalmi munkában gondozóktól pedig nem várható el több. Nyilván az, hogy az esemény a világháború után nem magyar területen történt, szintén sok problémát felvetett. A Horthy-korszakban és a nyilas érában érthető módon nem válhatott belőle közismert hős, és az 1945 utáni időszakban is felülírhatta volna azt a bebetonozott narratívát, miszerint a „fasiszta” magyar hadsereg katonái mégiscsak szembeszálltak a német megszállókkal.

A „periférián” található emlékműveknek, síroknak, szobroknak és kereszteknek sokszor ez a sorsuk. Hiába fűződik hozzájuk történelmi tett, ha egy emlékhely nem Budapesten és környékén, vagy valamely gazdaságilag is fejlett megyeszékhely, turisztikai látványosság környezetében található, akkor nem válik az emlékezetpolitika részévé. Bácsalmás és Mélykút távol esik a nagyvárosoktól, „ismeretlen szigetnek” tűnik a felső-bácskai régió. Pedig az egyelőre feledésre ítélt magyar hősi halott megérdemelné a nagy nyilvánosságot bevonó emlékezéseket.

A szerző történész, a Clio Intézet munkatársa