Nem elfeledni, bevallani a múltat

Még egyszer 1991. június 19-ről és az elmaradt igazságtétel okairól.

Hősök tere 1989. június 16-án, az 56-os hősök újratemetésekor Forrás: Fortepan / TM

E helyütt fel kell vetni az Alkotmánybíróság sajátos szerepét a rendszerváltás folyamatában. Kétségtelen, hogy az 1990 elején megalakult intézmény több, a rendszerváltó közhangulatban hozott határozata közvetlenül gátolta az elszámoltatás és a történelmi igazságtétel megvalósítását. Miért történt ez így? Erre ad lehetséges választ Sólyom László, az AB akkori elnöke a vele 2003-ban készített, igen fontos interjúban. („Hagyni kell történni a sorsot”. Interjú Sólyom Lászlóval. Századvég, 2003/4.) Sólyom világosan kifejti, hogy számára – és az AB számára – akkor az igazságosság és a jogszerűség klasszikus ellentmondása merült fel, sőt, ezen túllépve az a filozófikus kérdés, hogy az alkotmányosság vagy pedig az a felett álló természetjog jelenti-e a fontosabb entitást? Az AB egykori elnöke az alkotmányosság és a jogszerűség, jogfolytonosság mellett döntött, hiszen – mint kifejtette – neki az volt a véleménye, hogy a magyar rendszerváltás lényege az alkotmányos jogállam megteremtése volt – és semmi más.

Sajátos álláspontját azzal indokolta, hogy Magyarországon már a Kádár-rendszer is sok mindent megengedett az embereknek, így a rendszerváltás nem jelentett mást, mint a gyakorlatban már meglévő szabadságlehetőségek jogi garantálását. Világosan kifejti, hogy a magyar felfogás szembement a német, lengyel és cseh alkotmányos felfogással, amely országokban megvalósították a tulajdoni kárpótlást, félretették a jogfolytonosságot és igazságot szolgáltattak, abból a megfontolásból, hogy a diktatórikus rendszerek nem tarthatnak igényt arra, hogy a demokráciák figyelembe vegyék az akkori jogrendszert. A Sólyom-féle felfogás alapján hozta határozatait az AB: megakadályozta a tulajdoni kárpótlást, a reprivatizációt, nem engedte meg a volt politikai bűnök üldözhetőségét – kivéve az ’56-os sortüzeket mint elévülhetetlen háborús bűnöket. (S amire kevesen emlékeznek: a Zétényi Zsolt nevéhez fűződő két igazságtételi törvény elkaszálása mellett a kommunista vezetők vagyonelszámoltatását kezdeményező törvényt is a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság buktatta el.)

Álláspontom egyértelmű: Sólyom László érvelése megítélésem szerint téves, megalapozatlan volt, ugyanis egy politikai rendszer vagy jogállam, vagy nem az, s a Kádár-rendszer egészen az utolsó pillanatig nem volt jogállam – ezáltal nem vonatkozhat rá a jogfolytonosság követelménye.

Az egységes akarat hiánya

Mindezekből következően úgy vélem, hogy az Alkotmánybíróság korántsem segítette a rendszerváltás – cseh, észt, német mintájú – kibontakozását, megvalósulását, s e tekintetben nem vonható kétségbe az AB történelmi felelőssége. Ugyanakkor mégis úgy gondolom, hogy korántsem lehet az elmaradt rendszerváltó lépéseket teljes egészében az AB „nyakába varrni”. Egyfelől azért nem, mert – mint Sólyom kifejti – a kárpótlás és az igazságtétel kemény megakadályozása mellett a volt pártállami elit és nómenklatúra, illetve a titkos­szolgálati személyek közéletből való kiszorítását, e területen a lusztrációt engedélyezték volna, ám erre a hatalomra jutott ellenzék nem volt képes.

Másfelől pedig azért, mert gondoljuk végig: ha az 1990-es választások után a kormányon levő és ellenzékbe szorult rendszerváltó pártok teljes egyetértésben és egységben képviselték volna a cseh, német, észt és részben lengyel felfogást, tehát következetesek lettek volna abban, hogy kárpótlásra, igazságtételre és elitcserére van szükség, akkor vajon egy ilyen politikai hangulatban lett volna-e mersze, bátorsága az AB-nek ezzel szembemenni? S ha lett is volna – ami aligha valószínű –, akkor vajon nem tudtak volna-e más megoldásokat érvényesíteni a rendszerváltó erők céljaik eléréséhez? (Például kormányzati hatáskörű döntések formájában.)

Egyértelmű, hogy a rendszerváltó korszellemben ezek a lehetőségek a rendelkezésükre álltak volna, már csak azért is, mert e céljaikat a társadalom többsége is támogatta volna. Éppen ez az elszántság és következetes, egységes akarat hiányzott azonban ehhez, s Antall József is nagyjából a sólyomi jogkövető, jogfolytonossági álláspontra helyezkedett. Megítélésem szerint ez volt az elsődleges oka az elmaradt rendszerváltó lépéseknek, nem pedig az Alkotmánybíróság erősen bírálható jogfilozófiai és politológiai felfogása, bár kétségtelen, hogy utóbbi korántsem segítette a rendszerváltás logikájából következő lépések megtételét.

Glaszékesztyűs rendszerváltás

Antall József és kormánya tehát egyfajta sajátos konzervatív, megítélésem szerint félreértelmezett jogkövető magatartás következményeképpen nem kívánt érdemben lépni az elitcsere és az elszámoltatás ügyében. Volt azonban ezen túl egy másik megfontolásuk is, amit említeni kell. Ez pedig egyfajta politikai helyzetértékelés, amely abból indult ki, hogy a rendszerváltás, a demokratizálás valójában még mindig veszélyben van, még mindig nagyon óvatosan kell eljárni a kommunista elittel szemben. (Jellegzetes, amit Antall József maga mondott el egy élményéről: 1991-ben azzal a tervvel indultak el Moszkvába a Varsói Szerződés tagállamainak a soros összejövetelére, hogy elhatározták, javasolni fogják a szervezet feloszlatását. Antall azt mondta, hogy a bejelentés után nem voltak biztosak benne, hogy élve hazajuthatnak még egyszer Magyarországra. Ez sokat elárul az akkori lelki állapotukról.)

Úgy vélték, az addig elért eredmények kivívása éppen elég nagy dolog, aki ezen még túl akar lépni, az a tűzzel játszik. Kövér László mint aktív kortárs közszereplő egy 2004-es előadásában így értékelte ezt: „Az új, demokratikus elit, Antall Józseffel az élen, talán még az itt tartózkodó orosz csapatokra is tekintettel, a demokráciára leselkedő fő veszélyt egy esetleges ortodox-kommunista restaurációs kísérletben látta, melynek elhárításához az úgynevezett reformkommunistákban már az átmenet folyamatában is potenciális szövetségest keresett. Mire a helyes helyzetfelmérés megszületett, addigra a szabad demokraták részvételével már javában zajlott a Kádár-rendszer szellemi restaurációja és erkölcsi rehabilitációja.”

Más kérdés az, hogy éppen 1991. június 19., tehát a szovjet csapatok végleges távozása után már semmilyen külső akadálya nem maradt a lusztráció következetes végrehajtásának. Csak „belső”. Ezért gondolom azt, hogy a magyar átmenet folyamatát nyugodtan nevezhetnénk egyfajta glaszékesztyűs rendszerváltásnak.

A balliberális elit felelőssége

A történelmi igazságtétel elmaradásában jelentékeny szerepet játszott azonban az ellenzék vezető ereje, az SZDSZ is. A szabad demokraták már 1990 őszétől igen élesen szembehelyezkedtek az Antall-kormány törekvéseivel, így többek között a nómenklatúra egyes tagjaival szembeni igen ritka, kivételes elszámoltatási szándékaival is. S mivel az SZDSZ masszív értelmiségi–társadalomtudós- és médiaháttérrel rendelkezett akkoriban, ezért a szocialista párt igencsak érthető támogatásával a háttérben erőteljesen ellenző közhangulatot teremtettek ezen elszigetelt kísérletek köré is. Az Antall-kormánynak kétségtelenül nehéz dolga volt a meglévő, lappangó hálózattal bíró szocialisták és a jó médiakapcsolatokkal rendelkező szabad demokraták ellenzéki koalíciójával szemben, különösen, hogy az SZDSZ mögött álló balliberális, globalista hálózatok is kifejezetten abban voltak érdekeltek, hogy ne történjen meg a lusztráció Magyarországon.

E jelenség erősen kritikus interpretációját Schmidt Mária adta meg: „Hogy az ország erkölcsi megújulásának történelmi esélyét elmulasztottuk, abban nagy a baloldali liberális értelmiségi elit és politikai képviseletük, az SZDSZ felelőssége. A demokratikus ellenzékben szerzett erkölcsi tőkéjüket felhasználva, alig két év elteltével kiengedték a karanténból az MSZMP utódpártját, majd azok elsöprő választási győzelme után az együttkormányzásra vállalkoztak.”

1992-re a szabad demokraták és a szocia­listák a Demokratikus Charta nevű társadalmi mozgalomban már együttműködtek – a Fidesz mint harmadik ellenzéki párt antikommunizmusa miatt ebben nem vett részt –, s 1993-ban erőteljesen növekedni kezdett a szocialisták népszerűsége. Itt és ebben szakaszban ért véget a rendszerváltó közhangulat, innentől kezdve a közvéleményben látványos fordulat állt be „vissza a szocialistákat a hatalomba” jelszóval – ekkortól kezdve komolyan már fel sem merülhetett a szocialista nómenklatúra megtámadása, megkérdőjelezése. Kialakult az a politikai légkör, amely a volt diktatúra elitjét, politikai erőcentrumát és hálózatát 1994-ben totálisan visszaemelte a hatalomba.

Bűn és bűnhődés

Mindazonáltal – és összegezve is az ellenzék szerepét az elitcsere ügyében – az is elmondható, hogy csaknem minden ellenzéki politikai erő és csoport bizonyos mértékig részese, felelőse volt annak, hogy elmaradt a régió jó néhány országában végbement elszámoltatás és elitcsere.

Ezt bizonyítja Kövér Lászlónak egy mélyen önkritikus megnyilvánulása is, amelyet érdemes e helyütt kicsit hosszabban idézni: „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt. A magyar társadalom valójában nem felejtette el, nem felejthette el a múltat, hiszen meg sem értette. Olyannyira óvtuk magunkat a bosszútól, a leszámolástól, hogy közben az elszámoltatás is elmaradt. Olyannyira örültünk, hogy a legkisebb erőszak nélkül hajtottuk végre a demokratikus átmenetet, hogy aki a múlttal való szembenézést követelte, már-már szélsőséges uszítónak hatott. Mi mindannyian, akiknek ebben felelősségünk volt, akkori ellenzéki és kormánypárti politikusok, liberális vagy konzervatív értelmiségiek, külföldi diplomaták vagy döntéshozók, bűnt követtünk el, melyért utó­dainkban is bűnhődni fogunk.”

Azt hiszem, aligha kell ezeket a szavakat kommentálni.

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos tanácsadója

(Bortóképen a Hősök tere 1989. június 16-án, az 56-os hősök újratemetésekor. Fotó: Fortepan / TM)