De elkalandoztam. Arról akartam írni még, hogy a Kádár-kor iránt érzett minden ellenszenvem ellenére el kell ismerni: bujkál abban valami ördögi báj, hogy a mindent behálózó, alattomos, cinizmussal is alaposan átitatott agresszív politikai üzenetkézbesítés valamennyire legalább választékos volt akkoriban. Hogy nemcsak az újság, de a köztéri szobor meg a filmplakát, nemcsak a híradó, de a váró falán a csempe, sőt a közértben a kávédaráló is mondta, csak mondta. Mára mindebből mintha csak a cinizmus maradt volna. Fölhangosított hangszórókból kiabált egyenmondatok, amelyeket visszhangzó felületek másolnak végtelenül. Egysíkúbb, szürkébb a propaganda.
A XXI. században se szükség, se idő nincs keretekkel piszmogni. Felesleges Vénusz-makettel bíbelődni, kiüresedtek a formák. Nem is bajlódik ezzel manapság a politikai kommunikációért (vagy bármilyen kommunikációért) felelős agytröszt. Az 1968 és 2018 között eltelt ötven évben hatványra emelték a hatékonyságot. A toldozott-foldozott utópia virtuális szellemharccá alakult. Szemünk előtt zajlik az utolsó utáni elképzelt összecsapás. Sosem voltunk ennyire unalmasan megvezetve még. Ez pedig nem sok jót ígér.
