Itt válik világossá, miért félrevezető „a demokráciát” elsiratni. A demokrácia ugyanis önmagában – Tocqueville klasszikus meghatározásával élve – a többség zsarnoksága. Ebben az értelemben pedig Magyarország aligha lehetne demokratikusabb: a kormányzó párt többségi felhatalmazással hoz személyre szabott törvényeket, tarol le teljes szakmákat és ágazatokat, épít kiterjedt gazdasági holdudvart, rendezi át a médiapiacot, alakítja kedvére a választási versengés szabályait. S hogy mindebben a többség ténylegesen mögötte áll-e? Hogy nem tiltakozik ellene, az biztos.
Most meg úgy tűnik, mintha a demokrácián gúnyolódnánk. Pedig ilyen a demokrácia, amikor nem liberális. A Magyarországon már-már szitokszóvá vált jelző ebben az esetben nem politikai irányzatot takar, de nem is fosztóképző, mint a „népi demokrácia” jelzője. A liberális demokrácia egyszerűen olyan demokrácia (többségi uralom), ahol a kisebbségben maradt választópolgárok védelmét erős intézmények garantálják. Több mint negyven év diktatúra után az utóbbiaknak nincs különösebb hagyományuk mifelénk, s ami azóta meggyökeresedett, azt is tudatosan gyengítette a Fidesz: lásd az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítését, az ügyészség kézi vezérlését, az ellenzéki sajtótermékek ellehetetlenítését vagy a civil szervezetek elleni fellépést. Ma már a népszavazások érvényességi küszöbe is csak az ellenzékre vonatkozik – a kormányra legalábbis biztosan nem, hiszen töretlen elszántsággal képviseli a többséget akkor is, ha az történetesen kisebbségben maradt.
Attól viszont, hogy ez a politikai rendszer nem liberális – és nem mondhatnánk, hogy a kormányfő ezt különösebben titkolja –, még demokrácia marad. Egy demokráciában pedig a kormányon lévő pártot az ellenzéki erők tudják leváltani. Ezért önsorsrontás az a vissza-visszatérő baloldali felvetés, hogy az ellenzéki pártoknak be kellene szüntetniük a működésüket, mert azzal csak a Fidesz „diktatúráját” legitimálják. Mi sem szerezhetne nagyobb örömet Orbán Viktornak.
