Ez az írás nem azért született, hogy azon lamentáljunk, mi fog majd történni, ha az új, immáron a fasizmust is magába olvasztó baloldal kormányra kerülne. Nem. Bár iszonyatosan komoly harc lesz (már van) a választásokig, ilyen pesszimista és korai kárörömre („na, már érzik a vesztüket!”) okot adó értekezésekre valóban nincs szükség.
Ez az írás más célt szolgál. Azt, hogy bemutassa: a magukat a „jogállam barátaiként” feltüntető baloldali politikusoknak és jogászi elitjüknek a „jogállamiság” igazából csak egy politikai szlogen. Egy szavakban agyonfetisizált, de valójában nagyon is szimpla politikai termék, melyet készek bármikor „meghaladni”, ha a hatalom megszerzéséről van szó. Ha olyan a helyzet, hogy – a „történelmi szükségszerűségnek” ellentmondva – éppen nem ők állnak a kormányrúdnál, nem az ő narratívájuk érvényesül a politikai döntéshozatalban, nem az általuk semlegesnek beállított liberális értékek érvényesülnek a jogalkotásban.
Mindezek – és persze esetleges hatalomra kerülésük korlátozott körülményei – miatt kitalálták, miképpen is kell megoldani azt, hogy feles parlamenti többséggel is lehessen alkotmányozni vagy kétharmados törvényeket hozni, módosítani. A fedősztori természetesen a „jogállamiság”. A bolsevik típusú érvrendszer szerint éppen „a Fidesz” alkotta közjogi rendszer az, amely arra kényszeríti a (kormányozni szándékozó) baloldalt, hogy egy kicsikét majd eltekintsen a jogállamiság érvényesülésétől – természetesen kizárólag éppen azért, hogy helyreállíthassa azt. „Nagy valószínűséggel egy ’22-es ellenzéki győzelem után időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről. De ez soha nem volt másként rendszerváltáskor, nagy forradalmak után” – vetette fel a jogállam picike felfüggesztéséről szóló javaslatot tavaly decemberben a nyílt társadalom hálózatához tartozó Eötvös Károly Intézet igazgatója, Fleck Zoltán. De a történet sokkal régebben indult és bizonyára nem ért véget azzal, hogy novemberben már az ellenzéki együttműködést szervező Magyar György ügyvéd is arra biztatott, hogy „ha sikerülne az ellenzéknek akár csak egyszerű többséghez is jutni, azonnal hozzá kell nyúlni” az alaptörvényhez, valamint kétharmados törvények sorához.
Szóval az ellenzék ilyetén bizarr viszonya a jogállamisággal nem ma kezdődött, de mindenekelőtt azért valamit a téma kapcsán tisztázni kell. A „jogállamiságnak” mint jogi kategóriának valóban nincs normatív definíciója, egyes részelemeit ismerjük. „Független igazságszolgáltatás”, „véleménynyilvánítási szabadság” és hasonlók, melyek persze további vitákra sarkallnak. Van azonban egy objektív, eljárási részeleme a jogállamiságnak, amiről azt gondoltuk, hogy vitán felül áll: nevezzük ezt alkotmányosságnak, s melynek lényege, hogy a mindenkori törvényhozó és végrehajtó hatalom is alá van vetve a törvényeknek, és azok alól csak akkor szabadul (akkor módosíthatja azokat), ha rendelkezik az azok módosításához szükséges legitimációval. E legitimációt a népszuverenitáson alapuló rendszerekben a választás biztosítja. Tehát az a (származtatott) feltételezés él, hogy ha egy választást követően a kormányra kerülő erő „maga mögé” csak a parlamenti képviselők több mint felét tudta „beszervezni”, akkor a választók csak arra adtak felhatalmazást, hogy csak az e többséggel „lefedett” tárgykörökben tudjon jogot alkotni – ha pedig a képviselők több mint kétharmadát, akkor viszont arra is mandátumot kapott, hogy akár alkotmányozzon.
Az Orbán-kormány 2010-ben, ’14-ben és ’18-ban is kétharmados parlamenti felhatalmazást kapott a választóktól, tehát megkérdőjelezhetetlenül legitim módon alkotott új alkotmányt vagy fogadott el sarkalatos törvényeket. És a baloldal – egyébként a maga nemében ügyes – magatartása itt válik ketté, és itt jutunk vissza „a sztori” kiindulópontjához. Egyfelől ugyanis az ellenzéki képviselők mindegyike valamennyi választás után felvette a mandátumát, beült a parlamentbe és letette az esküt az alaptörvényre – tehát személyes aktusokkal legitimálták „a rendszert” –, másfelől azonban azonnal megkezdődött az „Orbán hatalma illegitim” érvelés felfuttatása. És nemcsak a pártpolitika mezőjében, hanem a „szakmai” nyilvánosságban is. Az Élet és Irodalom már 2010 nyarán „hasznos vitát” indított az ügyben (olyan beszédes szerzőkkel és címekkel, mint például Halmai Gábor: Búcsú a jogállamtól; vagy Fleck Zoltán: A vég kezdete), majd 2011 tavaszán (!) Eörsi Mátyás vetette fel, hogy mi lenne, ha („2014-ben a választásokon a Fideszt leváltják” és) az „új Országgyűlés feles többséggel fogadja el az új alkotmányt, ha azt egy népszavazás jóváhagyja”.
Az eléggé bornírt elképzeléseket – tudniillik 1990 óta az alkotmányról, alkotmánymódosításról nem lehet népszavazást tartani – Vörös Imre korábbi alkotmánybíró (!) igyekezett alkotmányjogilag megtámogatni. Lényegében azt bontotta ki, hogy az Aranybullából ismert és az alaptörvényben valóban szereplő úgynevezett ellenállási jog alapján az „önkényes” (akár alkotmányszintű vagy kétharmados) döntésekkel szemben fel lehet és kell lépni – és hogy mi minősül ilyen „önkényes” döntésnek, arról egy leendő parlament feles többséggel is határozhat. Ő ezt az „alaptörvény felmentésén alapuló törvényszegésnek” nevezte, aláhúzva, hogy (2012-t írunk!) „ha a kizárólagos hatalombirtoklást intézményesítő és működését garantáló törvényeket be kellene tartani, akkor nem lehetne ellene fellépni. Éppen ezért menti fel maga az alaptörvény az e törvényeknek való engedelmesség alól Magyarország polgárait akkor, amikor a dolgok a puszta »törekvések« állapotát túlhaladták.” És Vörös szerint mivel az Alkotmánybíróság hatáskörei egyébként is az Országgyűléstől származnak (ez igaz, csakhogy kétharmados felhatalmazás alapján), a „felhatalmazást adó parlament maga is állást foglalhat […] a közjogi rendszer ennek fényében értelmezendő alkotmányosságának kérdésében – adott esetben egyszerű többséggel is”.
A flow kicsúcsosodása – jelen állás szerint, persze – a Hvg.hu „ellenzék 2022” elnevezésű projektje, ahol a Debreczeni József útjára lépő egykori MDF-es Elek István vitába száll Fleck már fentebb említett ötletével. No de nem úgy. Elek szerint ugyanis egy olyan országban, ahol már megszűnt a jogállam, azt nem lehet felfüggeszteni. Tehát mivel a jelenlegi kormányzat „már lemondott” a jogállamiságról, ezért azt „helyreállítani sem lehet tisztán jogállami úton és módszerekkel”. „Ennek következtében az ellenzéki győztes egyszerűen nem lesz abban a helyzetben, függetlenül attól, hogy mekkora a mandátumtöbbsége, hogy jogállami döntéseket hozzon. Majd akkor lesz, ha előbb helyreállította a jogállamot.” Joggal nevezi ezt a törekvést egy „alkotmánypuccs” előkészítésének Pokol Béla, hiszen az azt jelenti, hogy „az alkotmányozó hatalmi erőt el nem ért kormányhatalmi erők már uralják az államot, ám ekkor ennek birtokában félretolják az állam alkotmányi kereteit”.
Érezhető, hogy iszonyatos drámai ellentét feszül a baloldal jogállamiság-felfogása és a demokratikus alapszabályok között. De a magát a jogállam „valódi híveinek” tituláló kör kitudományoskodta, hogy a jelenlegi, demokratikus választásokon kellő felhatalmazást szerző kormánytöbbség valójában csak a formális jogállamot (rule by law) és nem a tartalmit (rule of law) tartja be. És persze hogy tartalmilag mi lenne a jogállam, azt Fleck ki is fejti: a liberális jogállam. Azt majd ők egy „reset gombbal” helyreállítanák, csak előtte még egy rövidet szamuelyskodnának.
És ebben a fénytörésben nyer igazi értelmet, mikor Gyurcsány a fideszesek „földönfutóvá tevéséről” beszél; mikor Fekete-Győr arról értekezik, hogy egyszerű többséggel „sem fognak majd malmozni”, mert „meglesznek az eszközök az ország fidesztelenítéséhez”; vagy mikor Jakab Péter szól arról, hogy feles többséggel is „addig faragják a jogot, míg igazság nem lesz belőle”. Persze, szeretik ők a „jogállamot”. A saját jogállamukat. A demokráciától megtisztított jogállamot. Hisz Robespierre is megmondta: a szabadság ellenségeinek nem jár szabadság. És hogy kinek mit szabad, azt már akkor is a jakobinusok mondták meg.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója
