Vége lesz-e a Trump forradalomnak idén november 3-án vagy időben észhez térnek a szavazók az USA-ban, és folytatódik a nemzeti ellenállás?
Egyáltalán „nemzetnek” tekinthető-e még az Egyesült Államok régóta ápolt patriotizmusa fényében?
Az amerikai Függetlenségi nyilatkozat (1776. július 4-én) már első sorában lefektette a Thomas Jefferson által meghirdetett deklarációt, hogy mostantól az USA egységes népként kezelendő: „one people”. Az alapító atyák által szövegezett amerikai alkotmány 1789-ben ugyanezt erősítette meg, konkrétan, hogy egy egységes nép közös akaratáról van szó: „We, the people…”.
De vajon mi, vagy ki is (volt) ez a nép? Leszámítva az őslakos indiánokat, mindenképp európai gyökerű és keresztény volt. Vagy, ahogy John Jay jellemezte az amerikaiakat anno, „egy olyan egységes nép… amely nép közös ősöktől származik, közös nyelvet beszél, többnyire egy vallási felekezet híve, amely nép mind megnyilvánulásait, mind szokásait tekintve egyívású”. Azóta eltelt több mint kétszáz év, mégis, elég sokáig, egészen 1950-ig bezárólag, az USA lakosságának közel kilencven százaléka európaiakból tevődött össze. 2020-ra azonban (egy emberöltő alatt) ez az arány hatvan százalékra zsugorodott. Márpedig ez a transzformáció a szavazói bázis teljes átformálását indukálja.
Manapság joggal merül fel tehát a kérdés: behatárolhatja-e bármely társadalomtudós az USA lakosságát egységes nemzetként, illetve népként? Jómagam szinte gyerekként, 1974-ben kerültem ki az Egyesült Államokba. Szemem előtt játszódott le a nemzet felhígulása, elkorcsosodása. Ma már a modern amerikaiaknak nincsenek egyértelműen közös őseik, hiszen azok a világ minden szegletéből származnak. Az amerikai nép ma a szivárvány minden színében tündököl, sokszínű és sokfajtájú néptömegből tevődik össze. A vita tulajdonképpen csak azon zajlik, hogy ez a kevert társadalom erőssége vagy gyengesége lesz ennek a szuperhatalomnak hosszú távon. 2020-ra a U.S. Census Bureau szerint az USA lakossága 330 millióra duzzadt, amely néptömegnek ma már mindössze 61 százaléka fehér európai származású, 18 százaléka latin-amerikai/hispán eredetű, 13 százaléka fekete-afrikai, hat százaléka ázsiai és egy százaléka amerikai indián (őslakos).
Ezen túlmenően az ország lakossága 2020-ban már nem egy nyelvet beszél, hiszen a spanyol nyelv az ország több államában hivatalos nyelv lett, valamint több más nyelvet is beszélnek a bevándorlók olyan elkülönített városnegyedekben, amelyekben az angol már nem kap előretolt szerepet. Ami az amerikaiak vallási hovatartozását illeti, már e tekintetben sem homogén az ország, azaz nem keresztény elkötelezettségű. Vallásukat tekintve a modern amerikaiak sokfélék: evangélikusok, keresztények, protestánsok, katolikusok, zsidók, mormonok, muszlimok, hinduk, buddhisták, valamint hit nélküliek (ateisták), de akár istentagadók is (agnosztikusok).
Épp ezért a mai országépítő proklamáció már nem az egységes nép koncepciójára épül, hanem arra az Európai Unió által is meghirdetett szólamra, hogy a „sokszínűség erő” (diversity is strength). A modern Amerika ennek a polarizációnak áldozata, amely szétforgácsolta az egykor erős nemzetépítést és patrióta szellemiséget. Ezt a politikai polarizációt tüzeli a liberális elit által kívülről gerjesztett sokféleség koncepciója is, valamint az új genderideológia is. A mai Amerika egy többszínű, többnyelvű, több vallásból és kultúrából kialakított, kevert, és ebből kifolyólag anarchikus társadalommá vált.
Az új baloldali globalista elit régóta elutasít bármilyen kompromisszumot, amely elősegítene egyfajta közmegegyezést a régi patriótagondolkodású elittel. Totális háborút hirdettek és totális győzelemre törnek, amelynek a demokrata szellemiséghez már írmagjaiban sincs köze. Az USA-ban különösen domináns baloldali média is ezt az osztályharcot erősíti, a CNN vagy a New York Times ma már nem objektív hírforrásokként, hanem a globalisták győzelmét egyengető agitprop szárnysegédként funkcionálnak.
Róka fogta csuka helyzet áll elő, amely középutat nem ismer. Ezen ideológiai vaskalaposság váltotta ki ellenreakcióként Donald Trump belépését a politikába a legmagasabb szinten. Trump tehát elsősorban nem saját magának vagy időnként sajátos nézeteinek köszönhette eddigi sikerét, hanem annak a védelmi reflexnek, amely kétségbeesetten próbálja a nemzet egységét fenntartani és megőrizni. „Make America Great Again!” – „Tegyük ismét naggyá Amerikát!”.
A régi békebeli idők elmúltak. Állóháború és patthelyzet alakult ki az új liberális elit hajthatatlansága miatt, amely forráspont felé tereli az amerikai társadalmat és egyfajta újkori polgárháborús állapotot gerjeszt. Ugyanez igaz Európára is, ahol az Európai Unió rátarti politikai dogmái fokozzák a feszültséget a nemzetek különutas, szuverenitásra törekedő próbálkozásai ellenében.
Az amerikai elnökválasztás előtti anarchikus történések az USA nagyvárosaiban George Floyd szerencsétlen halála óta forráspontig fokozták a feszültséget. A bizonyítottan bedrogozott és büntetett előéletű fekete bőrű szabálysértő rendőri gondatlanságból adódó halála csak ürügy volt a mostani anarchikus helyzet kialakulásához. Az Antifa és a Black Lives Matter politikai mozgalmak ugyanis teljes rendszerváltozást akarnak, fel akarják forgatni az amerikai társadalom egészét. Segíti őket ebben a baloldali elit szemérmes jóváhagyása és az a külső finanszírozás, valamint logisztikai szervezés, amelyet kívülről kapnak.
Joe Biden volt alelnököt és szenátort nem kell bemutatni. Több mint negyvenéves politikai karrierjének csúcsa volna, ha képes lenne megnyerni a novemberi elnökválasztást. Mentális koherencia képességeit sokan kritizálják, súlyos demenciára utaló jelek mutatkoznak nála, amelyet a baloldali média ügyesen takargat. Egyértelmű, hogy Biden nem lesz a helyzet magaslatán, ha döntési helyzetbe kerül világpolitikai kérdésekben. A liberális elit ezen egy percig nem aggódik, hiszen eleve irányított szerepkört szánnak neki, amellyel globalista érdekeiket szolgálja majd. Ráadásul körülveszik majd olyanokkal, akik képesek a fontos döntések meghozatalára.
A pattanásig feszült helyzetre rakódik rá a már ismert abortuszvita, a homoszexuális jogok kérdése, a fehér rendőrök vs. fekete bajkeverők állandó csetepatéja és a fekete bűnözés (ami hivatalosan a baloldali ideológusok szerint természetesen nem létezik). Bónuszként pedig sokat hallunk a régi konfederális, főleg déli államokban felállított történelmi emlékművek lebontásáról vagy meggyalázásáról (mint nálunk a Horthy- és Wass Albert-szobrok rongálása), a lakosságra erőltetett vélt vagy valós LGBT-„jogokról”, valamint az ún. „affirmative action”-ről, a faji alapon bevezetett kvótarendszerekről, azaz a mesterségesen menedzselt pozitív megkülönböztetés gerjesztette feszültségekről. Végezetül a politikai fegyverként is használt koronavírus-járvány március óta jelen van a közbeszédben, amely szintén a baloldal esélyeit erősíti. Szóval Trump elnök nincs könnyű helyzetben.
Isten országa-e még Amerika, avagy egy olyan új olvasztótégely, amelynek kapcsán Barack Obama korábbi lelkipásztora, Rev. Jeremiah Wright, azt jelentette ki, hogy a régóta használt „Isten áldja Amerikát!” szlogen helyett mostantól „Isten verje Amerikát!” legyen az új federáció jelszava? Obamáék tiltakozásának korábbi hiánya hamar legitimálta ezt az új polarizált és nemzetellenes légkört, amely Európára is kihatott. Ne legyenek illúzióink: nemcsak a washingtoni elit Washingtonban, de a mai európai elit Brüsszelben is Clintonék, Obamáék, valamint Soros György kottakönyvéből játszik.
A nyugati civilizáció keresztúthoz érkezett. A kulturális és politikai szakadék kitartóan szélesedik.
El kell dönteni nemcsak az amerikai népnek most ősszel, de idővel a világ összes népének, hogy a nemzetépítés mentén alakítja tovább társadalmi próbálkozásait, avagy a kevert társadalom rögeszméi mentén barkácsolt globalista-federalista kultuszt kívánja mindenáron megvalósítani? Ernest Renan francia író a XIX. században így vélekedett: „A nemzet szimbólum és valóság egyszerre: lélektani és szellemi erőtér. Háttere két dologban rejlik: egyik a nemzetközösség múltja és eredete, azaz a közös emlékezés szentélye; a másik pedig egyfajta közös akarat a békés együttélésre és építkezésre, valamint ennek a közös múltnak az ápolása.”
Legitim-e még azonban a nemzeti elkötelezettség koncepciója a mai modern politikai erőtérben? Képesek vagyunk-e nemzetben gondolkodni, vagy tovább sodródunk egy olyan nemzetközi összeolvadás és uniformizálódás felé, amelyből már nincs kiút? A liliputiak rombolását elnézve, ahogy történelmi emlékműveket és szobrokat döntenek le, valamint újraírják egész történelmünket, sőt lecserélik hőseinket olyanokra, akik ezt a folyamatot számukra elősegítik, a kérdés óhatatlanul felmerül: vajon visszafordítható-e ez a folyamat egyáltalán?
Döntési helyzet közeledik. Feltartott kézzel megadjuk magunkat és passzívan asszisztálunk egy több száz éves kulturális építkezés végleges lerombolásához? Vagy megembereljük magunkat és az asztalra csapunk? Gigantikus ideológiai erőpróba ez, amelynek végkimenetele egyelőre még nem körvonalazódik a horizonton. A végső ütközet eldöntéséhez kívánunk hagyományt és múltat ápoló nemzettestvéreinknek sok erőt és kitartást az Atlanti-óceán mindkét oldalán!
A szerző korábbi amerikai kormány-köztisztviselő, nemzetközi politikai szakértő
