Alig néhány héttel Recep Tayyip Erdoğan török elnök magyarországi látogatása után megállapítható, hogy amilyen hirtelen szökött szárba a semmiből az antiimperialista szolidaritás a kurdokkal, olyan gyorsan el is vesztette politikai jelentőségét az ellenzék számára. A morális körítésként tálalt álfeminista politikai esztétika részletei azonban megfontolandó tanulsággal szolgálnak a jövőt illetően.
A Válaszonline olyan cikkben állt ki a kurdok mellett (Elárult nők: megtagadtuk a kurd hősöket, akik életüket adták az Iszlám Állam ellen), amelyben a szerző a Kurd Önvédelmi Erők nevű fegyveres milícia női tagozatának (Női Védelmi Egységek) többnyire csinos, fiatal tagjairól készült fotókkal érzékenyítette az olvasókat. A radikális baloldali női milícia Orbán Viktor ellen felhasználható törökellenessége hatással volt a sajtóversenyre. Az Index unikális haditudósítással rukkolt elő a Török lány esett el a szíriai török invázióban című cikkben: a török lány a kurdok oldalán harcolt az észak-szíriai fronton a Forradalmi Kommünárok Pártjának (DKP) katonájaként. Egy fotón a fiatal, csinos milicista fegyverrel a kezében pózol a DKP sarló-kalapácsos vörös zászlaja előtt. A marxista-leninista párt kifejezetten szélsőbalos-terrorista jellege érdektelen lehetett a szerkesztőnek, csakhogy ilyen alapon a Vörös Hadsereg Frakció nevű, egykori német terrorszervezetnek is jár a csodálat. Ulrike Meinhof és Brigitte Mohnhaupt gyermeki bája az Eurovíziós dalfesztivál volt győztesének, France Gallnak a kisugárzásával vetekedett, Gudrun Ensslin pedig megállta volna helyét egy Sztárban sztár műsorban egy akkori filmcsillag, Monica Vitti hasonmásaként.
A Női Védelmi Egységek annyiban más, hogy kifejezetten feministák. De ez is csak az Orbán-ellenesség miatt lett felkapott: miért nem foglalkoztak egy másik szíriai kisebbségnek, az asszíroknak a Női Védelmi Erők nevű milíciájával és általában az asszírokkal is? Mert ők nem ellenfelei a mindenkori török kormánynak? A kurd és az asszír női harcosok küzdenek a nők jogaiért, a nemek közötti egyenlőségért és az európai feministák és jogvédők által ezerszer elátkozott maszkulin-patriarchális férfiuralom ellen, amit az ő világukban legmarkánsabban a radikális iszlamisták által a nőkre kényszerített burka (csador) szimbolizál.
A nyugati feminizmus a burkát mindaddig a nemi elnyomás legelrettentőbb példái között tartotta számon, amíg csak harmadik világbeli elmaradott országokban viselték. Az Európába való tömeges muszlim bevándorlással azonban a burka megítélése fokozatosan megváltozott. Sok feminista továbbra is ellenségesen tekint rá, és már több állam is tiltja vagy korlátozza nyilvános viselését. Vannak azonban jogvédő szervezetek – köztük az Amnesty International is –, amelyek kiállnak a burka szabad viselése mellett: a tiltás rasszista, xenofób és iszlámfóbiás, és sérti a muszlim nők vallásszabadságát és önrendelkezési jogát. Az Amnesty International kifejezetten úgy érvel, hogy a burkatilalom kriminalizálja a nőket ruháik megválasztása miatt, és gúnyt űz a szabadságjogokból. A nőknek ugyanis szabadságukban áll, hogy kedvük szerint öltözzenek, és olyan ruhát hordjanak, amely kifejezi identitásukat és hitüket.
E megközelítés tragikomikus. Az Amnesty International nem akarja látni, hogy európai muszlim nők nem azért hordanak burkát, mert már felszabadultak a muszlim férfiaknak a kötelező burkaviselésben is kifejeződő totális kontrollja alól, és ha kedvük szottyan, másnap miniszoknyát vesznek fel mélyen dekoltált csipkefelsővel. És ha a muszlim nők ragaszkodnak is a burkához, azt azért teszik, mert a muszlim férfiak kontrollja magától értetődő számukra. Mert őket lánygyermekként eleve ennek megfelelően szocializálták, így határozták meg a burkaviseléssel párosuló patriarchális normákat és szerepelvárásokat.
Az Amnesty International amnesztiát adott a burkának. És ha továbbra sem hisz a tényeknek, kérdezze meg a burkáról a burkaviselés ellen is fegyverrel küzdő asszír és kurd nőket.
A szerző politológus, egyetemi docens
