A kivándorlás tényei ma nem köztudottak, pedig igen tanulságosak. Éves átlagban 1880-tól 1899-ig 15 ezren távoztak, 1899 és 1904 között 56 ezren. Ezután következett három katasztrofális év, 1905–07-ben évente 176 ezren mentek el, azután a háborúig még évi 88 ezren. Ezt tetézte a nemzetiségi kérdés. Kovács Imre, a népi gondolat egyik zászlóvivője 1938-ban tömören így értékelte az első világháború előtti éveket: „Csak a vak nem látta, hogy a magyar állam szétesőben van.”
Csak a vakok – meg a magyar politikusok, tehetjük hozzá. A kormányzó elit nem volt hajlandó megérteni a nyilvánvalót: a nagybirtokrendszer megfojtja a magyar falut, a magyar nemzetet. Pedig a vérveszteség irtózatos volt, de azzal ütötték el a probléma élét, hogy sokakban megapadt az erkölcsi érzés meg a hazához való ragaszkodás.
Az ország lélekszáma az első világháború előestéjén cirka 19 millió volt, a kivándoroltaké 1,4 millió, a népességveszteség tehát nagyjából 7,3 százalékos. A mai 6 százalékos elvándorlási arány eszerint még jobb a száz évvel ezelőttinél. Elsötétül viszont a kép, ha azt vesszük, hogy a kivándorlók elsöprő többsége mindig a családalapítási, illetve gyermeknevelési korú, azaz a reproduktív szempontból aktív népességből kerül ki. Ha a 15–45 éves nemzetrészre figyelünk, azt kapjuk, hogy a nagy háború előtt kb. 8,5 milliós volt ez a szegmens, most viszont csupán 4,04 milliós. Ha ehhez arányítjuk az akkor elveszített 1,4 milliót, illetve a mostani 570 ezret, akkor tárul fel előttünk a demográfiai szakadék igazi mélysége. Összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteség a mai félmillió, mint az akkori másfél.
A mai lakosság már elöregedett, megállíthatatlanul öregszik tovább, ráadásul a szociális rendszer, mindenekfelett a felosztó-kirovó nyugdíj félreérthetetlenül jelzi: eddig, és ne tovább! Kovács Imre 1938-as megállapítása megint érvényes.
A szerző esszéista
