Kezd eljutni abba a stádiumba az ellenzéki akciózgatás, hogy meg kell fontolni, nem emeli-e meg a rangját, ha kommentárra érdemesítjük. A mind jelentéktelenebbé váló szabadcsapatokról ugyanis szomorú látleletet vehetett az, aki odaszagolt az Erzsébet-hídnál tartott demonstrációhoz, amelyen minden eddiginél kevesebben ácsorogtak, hogy meghallgathassák a politikusokat és állítólagos civil felszólalókat.
Ki-ki elelmélkedhetett azon, ehhez a minitüntihez képest vajon nem gigantikus tömegrendezvények voltak-e pár évvel ezelőtt még az úgynevezett Milla-tüntetések vagy más militáns összeröffenések? Még akkor is, ha azok sem mozgattak meg oly sok ezernyi embert, mint amennyit a balos sajtó nagy lelkesedésében belelátott.
Pedig akkor még nem borult egymás nyakába az egész ellenzéki paletta a Jobbiktól a DK-ig, MSZP-ig, Párbeszédig, LMP-ig és a többi pici pártig egy ilyen sorsfordítónak szánt eseményre. Ha azt írjuk, hogy ezerötszáz-kétezren ténferegtek az Erzsébet híd pesti lábánál, nagyon nagylelkűek vagyunk az ellenzéki összefogók irányában.
Egy szó mint száz: kolosszális ötlet ez az egyesített összellenzéki összefogás, most már csak a tömegek, tehát a potenciális választók hiányoznak hozzá. Holott ez a kellék a parlamentáris demokráciában elengedhetetlen, már amennyiben valamely politikai alakulat meg akarja szerezni a győzelmet és a kormányzati hatalmat.
A helyszínen járva tapasztaltuk, hogy azok a vállalkozó szellemű proteszt-emberek, akik dacolva a nem túl kedvező előjelekkel, kivonultak a tiltakozó gyűlésre, csalódottan egyik unalomból a másikba estek.
Még a szemmagasságban nemigen látható, inkább csak a kivetítőn nyomonkövethető szónokok nem túl markáns retorikai produkcióira sem bírtak figyelni. Nem volt világos továbbá, miért kellett cirka húsz előadót felvonultatniuk, amikor ha van valakinek egy cseppnyi józan esze, ilyen közönségfárasztó botorságra nem vetemedik.
A temérdek felszólalóval csak még jobban összezavarták a hallgatóságot. Igaz, amíg a publikum apatikusan szemlélte a szónokok színvonaltalan színpadi erőlködését, még a kabinet öncélú szidalmazásában is reménytelenül fantáziátlan verbális vergődését, egyes politikusok egész jókedvűek voltak az egyértelmű pofára eséstől.
Molnár Gyula, az MSZP levitézlett ex-elnöke és Steiner Pál, az utódpárt volt belvárosi polgármestere vidoran diskuráltak egy társaságban a Szabad sajtó út félig üres közepén. Úgy tűnik, nem fogták fel, mekkora slamasztikába navigálták magukat a közönség, szimpatizánsok elijesztésével.
Akárcsak a végén csoportképre összeálló felszólalósereg tagjai, akik olyan önfeledten feszítettek az emelvényen, mint a Bajnokok Ligája győztesei a kupa átvétele után.
De vajon miért nem érzékelik a saját teljesítményüktől örömittas ellenzéki szereplők, politikusok, hogy a december óta turbófokozatra kapcsolt ámokfutásuk totális zsákutcába vezetett?
A jelek arra utalnak, hogy a Jobbik körül sokakat elriaszt a DK-val, MSZP-vel való önmegtagadó összeölelkezésük, ám ezért cserébe legalább a baloldaltól is elvándorolnak azok, akiket taszít a bizonyítottan náciszerű új partner.
Alighanem hatalmas a felelőssége a baloldali liberális politológusoknak, elemző műhelyeknek, intézeteknek, tanácsadóknak abban, hogy az ellenzék a padlóra került.
A kampány- és médiaguruk ugyanis állandóan azt szuggerálják, hogy a teljes összefogás és a fokozódó radikalizmus, szélsőségesség, arrogancia a megoldás. Mára elhitették a szivárványos proteszt-koalíció tagjaival, hogy a választók nyilvánvaló elpártolásának folytatódása maga a diadalmenet. Az ünnep estéjén a Publicus Intézet önbizalomtól duzzadozó vezetője például azt fejtegette az EchoTV stúdiójában, hogy a választók úgyis kikényszerítik a teljes összefogást. Értjük.
Tehát a 2014-es balösszefogásos betli után ez a minden korábbi mélypontot alulmúló kevés érdeklődő bizonyítja a téveszme helyességét? Egyáltalán: eljut a tudatukig, hogy ha ilyen a fanfárokkal beharangozott grandiózus ellenzéki összefogás nyitánya az európai parlamenti választás előtt, akkor milyen sovány lehet majd a folytatás?
