Ismét az MDF–SZDSZ-paktumról

A kormánypártot a lehetetlen belpolitikai körülmények kényszerítették egyezségre.

Csóti György–Fricz Tamás
2020. 05. 22. 12:00
Antall Jzsef; Tlgyessy Pter
Budapest, 1990. április 28. Antall József ( MDF ) miniszterelnök-jelölt és Tölgyessy Péter ( SZDSZ ) beszélgetnek az országgyûlés alakuló ülésérõl szóló megállapodás aláírásán, ahol a parlamenti pártok képviselõi és a független képviselõk megbízottja az elõzetes megbeszélések értelmében megegyeztek. Az MDF-et Antall József, az SZDSZ-t Tölgyessy Péter, az FKgP-t dr. Torgyán József, a Fidesz-t Orbán Viktor, a KDNP-t Füzessy Tibor, az MSZP-t Gál Zoltán és a független képviselõket Fodor István képviselte. MTI Fotó: Varga László Fotó: Varga László
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nagy érdeklődéssel olvastam Fricz Tamás kitűnő politológus írását (Ki irányította a rendszerváltást?) a Magyar Nemzet május 16-i számában. A cikk első felével (Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben – Sorosnak megtetszett az állami vagyon közcímek alatt) teljes mértékben egyetértek, csupán az utolsó mondattal szállok vitába, és néhány ellenvéleményt fogalmazok meg a második részben foglaltakkal szemben.

Az ominózus mondat így hangzik: „A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.” Az MDF-et, élén Antall Józseffel, nem a globalista erők kényszerítették az elhíresült paktumra, hanem a kialakult lehetetlen és vállalhatatlan belpolitikai körülmények. Az igaz, hogy a „globális pénzügyi guruk”, élükön Soros Györggyel, megpróbálták zsarolni Antall Józsefet, aki azonban keményen ellenállt, visszautasította, ahogy Fricz Tamás is írja, az állami vagyon átjátszásra vonatkozó Soros–Sarlós-javaslatot. Soros azzal is előállt, hogy az MDF és az SZDSZ kössön nagykoalíciót. Antall ezt még határozottabban elutasította. (Tréfásan magunk között azt mondta, ha ez létrejönne, a kormányüléseken tettlegességig fajulnának a viták.)

Fontos megemlíteni azt is, hogy az államadósság átütemezéséhez vagy (részleges) elengedéséhez informális úton segítséget kért Helmut Kohl német kancellártól, aki diplomatikusan kitért ezelől, a Fricz Tamás által leírt globalista érdekeket – önként vagy kényszerből – vállalva. (Biztosan nem a szíve szerint döntött, mert nagyon szimpatizált a magyarokkal, és Antallal kitűnő kapcsolatot ápolt.)

Az MDF–SZDSZ-paktum megkötésének az volt az igazi oka, hogy nélküle kormányozhatatlan lett volna az ország. 1989 nyarán, a kerekasztal-tárgyalások során a teljes ellenzék abban gondolkodott, hogy valószínűleg nálunk is a lengyel modell fog megvalósulni, vagyis a kommunisták csak részben engedik át a hatalmat a tervezett országgyűlési választások alkalmával. A Lengyel Egyesült Munkáspárt olyan egyezséget kötött ellenzékével, miszerint a szejm képviselőinek csak 35 százalékát választják szabadon, a többi mandátum a kommunisták kezében marad. Ezért a lehető legtöbb törvényt kétharmadosként rögzítették. Amikor azután kiderült, hogy valódi szabad választások lesznek, már késő volt. Kétharmados gazdasági törvények, köztük az ország éves költségvetése (!), lehetetlenné tették volna a kormányzást 59 százalékos többséggel, már az év végi költségvetésnél bukott volna a kormány. Antall előre látta, ha nyerünk, csapdába kerülünk.

Nagykoalíció szóba sem jöhet, de a kialakult helyzetben az SZDSZ állandóan zsarolhatja a kabinetet. (Télen már tudni lehetett, ez a két párt lesz a legerősebb, a kérdés csak az volt, melyik győz.)

Soha nem felejtem el, valamikor 1990 januárjában Bécsből jöttünk haza Antall-lal kettesben, útközben kérdezte tőlem: „Mit szólnál, ha győzelmünk esetén a kétharmados törvények észszerű mértékre csökkentéséért az SZDSZ-nek ajánlanánk a köztársasági elnöki pozíciót?” De, tette hozzá gyorsan, kizárólag Göncz Árpád személyében. Gönczhöz akár barátinak is mondható viszony fűzte közös kisgazdagyökerük és 1956-os szerepvállalásuk okán. Sajnos mégsem ismerte eléggé, nagyot csalódott benne, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy a paktum ezért köttetett. Kétharmados törvények csökkentése fejé­ben Göncz Árpád nagyon kevés hatáskörű, „közepesen gyenge” köztársasági elnök. Ez volt az alku.

A megállapodás további fontos elemeket is tartalmazott, melyek a kormányzás stabilitását garantálták. Ilyen volt a konstruktív bizalmatlansági indítvány, mely biztosította, hogy a kormányfőt csak egy másik kormányfőjelölt megválasztásával lehet megbuktatni. Ez biztosította Magyarországon az első húsz évben a politikai stabilitást, minden kormány kitöltötte a négyéves ciklust, egyedüliként az egész közép- és kelet-európai térségben. Ez nekünk sok előnyt jelentett a nemzetközi mezőnyben.

További vitám Fricz Tamással a Forradalom kiegyezés útján című résszel kezdődik. Nem vagyok biztos abban, hogy a kádári gulyáskommunizmusban elpuhult, a tízéves várakozások után megszerzett Trabantok és a néhány száz négyzetméteres hétvégi telkek bűvöletében élő lakosság 1989-ben kiment volna a barikádokra, nem beszélve a vérontásról. Harminc évvel ezelőtt más volt a helyzet, mint 1956-ban, az embertelen, gátlástalan diktatúra idején. A rendszerváltoztatás valóban egy társadalmi elit műve volt, a lakosság élénk, de nem aktív érdeklődése mellett. Ezt igazolják az 1990-es választások részvételi arányai is: 65 százalék az első, 45 százalék a második fordulóban. Nem, mondjuk, 95 és 85, hanem sokkal kevesebb. Nem hiszem, hogy sokan igazi forradalmi hevülettel az utcára mentek volna. Abban igaza van a szerzőnek, hogy a kommunisták tudatosan és sikeresen átmentették a hatalmukat, először pénzügyi-gazdasági területen, majd 1994-ben a rendszerváltozástól csodákat váró, de törvényszerűen csalódott választópolgárok jóvoltából, az áruló „szabad demokraták” asszisztálásával.

Antall József frappáns mondata, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” nagyon is találó volt. Tény, ő nem volt véres áldozatokat követelő fordulat híve. De egy-két forróvérű fia­talt leszámítva más sem. Emberáldozat nélkül gondolta végigvinni a fordulatot. Az Antall-kormány, Fricz Tamással egyetértve, kiépítette a parlamentáris demokráciát, létrehozta a jogállamiságot, megteremtette a demokrácia intézményrendszerét. Sajnos elbukott a történelmi igazságtétel és lusztráció, valamint egy igazi, igazságos kárpótlás, de mindez elsősorban belső okok miatt történt.

Az igazságtételt a volt MDF-es Sólyom László vezette Alkotmánybíróság kaszálta el. Az a vád sem állja meg a helyét, hogy „nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak”. A kormánynak nem volt MSZMP-s tagja, az új vezetők kinevezése is messzemenően mellőzte a volt pártkádereket. Az államigazgatásban valóban megmaradt elég sok „régi ember”, de pótlásuk az első években, egy csapásra, lehetetlen lett volna. Egyszerűen nem volt megfelelő képzettségű szakember ezen a területen. Összeomlott volna az államigazgatás.

A Szabad Demokraták Szövetsége pártként nem tudta befolyásolni az Antall-kormány működését, csak megbuktatására tett sikertelen kísérletet a taxisblokád néven elhíresült akciójával 1990 őszén. Igaz, Göncz Árpád révén sikerült megakadályozni egy demokratikus médiatörvény megalkotását, és többek között ezzel életben tartotta a posztkommunista, neoliberális médiabirodalmat. Ez nagy károkat okozott.

Mindezt azért gondoltam elmondani, mert Fricz Tamáshoz hasonlóan és is belülről, aktív résztvevőként éltem át a rendszerváltoztatást. Kérem, nézzék el ezt nekem.

A szerző volt országgyűlési képviselő (MDF), a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója

 

Lépjünk túl a Gorenje-forradalom hamis életérzésén!

(Válasz Csóti Györgynek)

A legfontosabbnak azt tartom, hogy beszéljünk a rendszerváltásról, ne akarjuk azt harminc évvel az események után semmilyen módon sem kanonizálni, ne akarjunk ilyen rövid történelmi idő után egyetlen lehetséges értelmezést adni és azt kötelező normává tenni. Ezért is örültem Csóti György válaszának, mert természetesnek tartom, hogy az egy politikai táborhoz tartozók között is lehetnek eltérő vélemények a rendszerváltás fontosabb folyamatait illetően.

Annak pedig különösen örülök, hogy cikkem okán Csóti György is leírt olyan mozzanatokat, amelyekről eddig kevéssé beszéltünk vagy talán nem is tudtunk róluk. Ilyen például az, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején az ellenzéki pártok azt gondolták, hogy a lengyel modell érvényesül nálunk is, tehát a kommunista párt nem megy bele a teljesen szabad választásokba, s ragaszkodni fog ahhoz, hogy a mandátumok többségét (a lengyeleknél 65 százalékát) eleve megtartsa magának, s csak a többi mandátumért lehetne valódi verseny. Ezért ragaszkodtak a kétharmados törvényekhez, hogy előre megkössék az MSZMP kezét. Ez ütött vissza később s ezért kellett megállapodni az SZDSZ-szel.

Az ellenzéki pártok szempontját értem, legfeljebb annyit kérdeznék, vajon biztosan jól mérték-e fel az akkori politikai lehetőségeiket? Nem lehetett volna egy keményebb tárgyalási pozíciót felvenni akkor, amikor már túl voltunk Pozsgay Imre népfelkelés-nyilatkozatán, az MSZMP többpártrendszer melletti elköteleződésén, túl voltunk a magyar–osztrák határon történt kerítésátvágáson (a magyar határőrség már május 2-án kezdte el a vasfüggöny lebontását, Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszterek június 27-én már csak befejezték a munkát), és túl voltunk a június 16-i újratemetésen, ahol az állampárt úgymond elismerte a múlt bűneit.

S már túl voltunk az ominózus félig szabad lengyel választásokon is (június 4.), amelyeken a Szolidaritás megnyerte a szejm mandátumainak lehetséges 35 százalékát, a szenátus mandátumainak pedig a 99 százalékát! Emellett 1989. július 11–13. között itt járt George Bush amerikai elnök, aki a demokratikus változásokat támogatta és találkozott az ellenzék tagjaival is, ezzel legitimálva őket – és ennek akkor súlya volt! A Szovjet­unió, illetve Mihail Gorbacsov ekkor már semmi jelét nem adta annak, hogy katonailag beavatkozna a folyamatokba, ha éppenséggel valódi választások lennének Magyarországon. Kérdezem: nem lehet, hogy a megtörténtnél bátrabb, harciasabb pozíciót is fel lehetett volna venni, és abból kiindulni, hogy az MSZMP 1989 nyarán már nem fordíthatja vissza a folyamatokat?

Jómagam éppen harmincéves voltam abban az évben; sok akkori kortársammal együtt nem láttuk, mi foghatná vissza a változásokat, hogyan tudná a pártállam visszagyömöszölni a palackba a kiszabadult szellemet. Egyszóval: értem Csóti György véleményét, s értem, hogy akkor és ott az ellenzék szerinte így gondolkodott. Ha így gondolkodott, akkor szerintem rosszul mérte fel a helyzetet.

Másfelől, tényleg nagyon nehéz megítélni azt, hogy a civil társadalom – vagy inkább mondjuk így: az akkori, ébredező magyar polgárok – mennyire álltak volna egy határozottabb, radikálisabb rendszerváltás mögé, a Václav Havel által vezetett cseh (hiába nevezték bársonyos forradalomnak, valójában véres tüntetések szegélyezték az ottani átalakulást), a Mart Laar által vezetett észt, illetve a keletnémet és a romániai (bár puccsal beszennyezett) forradalom mintájára. Erre nincsenek igazán jó tudományos mérőeszközök, s valóban, egyfelől lehet arra utalni – miként Csóti György is teszi –, hogy a magyar emberek a rendszerváltást kispolgárként, afféle Gorenje-forradalomnak élték meg. Van ebben is igazság.

De én meg megéltem, résztvevője voltam az utca forradalmának, az akkori, 1988-as és 1989-es tüntetéseknek, s azt mondhatom: az a tömeg valódi és radikális változásokat követelt és tett is volna érte. Ne feledjük: mindig a társadalom egy aktív kisebbsége kezdi el a tüntetéseket, a forradalmat, s hozzájuk csatlakoznak később a nagyobb tömegek. Ez így volt 1956-ban is. Az embere döntő többsége általában – mint átlagpolgár – fél, kivár, nem kockáztat, de ha van kikhez csatlakozni, s főleg ha van politikai erő, amelyik az élére áll a folyamatoknak, akkor képes arra, hogy túllépjen a Gorenje-effektuson.

Gondoljunk csak 2006-ra: korántsem volt olyan diktatúra Magyarországon, mint az ötvenes években, ám az őszödi beszéd az utcára vitte az embereket. És miért maradtak ott hosszú hónapokon át? Azért, mert a Fidesz, némi kivárás után, a tüntetők mögé állt, s a Kossuth téren hosszú heteken át demonstrációkat tartott. Tehát az ellenzéki politikai erő megtámogatta az alulról jövő mozgásokat s motiválta a Gyurcsány Ferenccel való szembenállást, ami kitartott a következő választásokig.

Nem lehet, hogy azért volt az első szabad választásokon csak 65, illetve 45 százalékos részvétel, mert 1989 nyarától már nem osztottak lapot a népnek? Mert úgy érezték, nekik itt már nincs „dolguk”?

Egyébként szögezzük le: Antall József történelmi érdemei vitathatatlanok, azok előtt meghajtom a fejem. Azonban szerintem a talán legismertebb bonmot-ja, a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” értelmezése, kibontása, sőt megfejtése még előttünk, történészek, politológusok előtt áll, sőt úgy gondolom, hogy ez egy olyan kulcsmondat, amelyből megérthető a magyar rendszerváltás karaktere. Ha tetszik, frappáns mondás, ahogy Csóti György írja. Azonban én leginkább mégis cinikus, sőt a társadalommal szemben egyenesen lekezelő mondatnak vélem, s ha még lesz mód rá, bővebben kifejtem, miért gondolom így.

Végül annyit még, hogy néhány név talán nem csak engem zavart az első demokratikusan megválasztott kormányban, elég csak Szilvásy György vagy Csepi Lajos nevét említenem, akik nem kevés kárt okoztak a kormánynak.

Örülök annak, hogy több kérdésben is egyetértünk – pél­dául Sólyom László negatív szerepéről –, amiben pedig nem, abban tudomásul veszem az eltérő véleményünket. Csóti György fontos mozzanatokat villantott fel a rendszerváltás időszakából, többek között azt, amit csak ő mondhatott el, amikor is Antall Józseffel kettesben beszéltek a későbbi MDF–SZDSZ-paktumról.

Azt hiszem, ebből is látszik, még sok történetet kellene elmondania az akkori időszak fontos résztvevőinek, a folyamatok alakítóinak. Amit valóban nem tudhattunk és nem ismerhettünk, viszont e történetek nélkül sok kérdésben még mindig sötétben tapogatózunk. Tehát kezdjük el az eddig homályban maradt összefüggések feltárását.

Nemcsak egy kutatót érdekel ez, hanem azt hiszem, egy egész országot.

Fricz Tamás

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.