Ki irányította a rendszerváltást?

Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?

Grósz Károly (balra) és Horn Gyula társaságában Barabás János (jobbra) Fotó: MTI

A közép- és kelet-európai országok úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, az általában vett demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos, részben megőrzött keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve mögöttük a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is.

Ez ugyanúgy érvényes volt a bukott Szovjetunió romjain újra létrejött Oroszországban (lásd Borisz Jelcin pokoljárását), mint Lengyelországban, a balti államokban, illetve Magyarországon. Nem a romantika vezette tehát sem a nyugati hatalmakat, sem a globális tőkét, nem akartak ők semmit jóvátenni és nem akartak senkitől utólag elnézést kérni. Ellenkezőleg: azokkal a posztkommunista, volt pártállami politikusokkal és pártokkal értették meg magukat a legjobban, akik a hagyományos kommunista reflexek szerint Moszkva után most az új nagyhatalmaknak és az uniónak hódoltak be, s akik eltökélt hívei voltak akkor is és ma is a (már nem annyira proletár) internacionalizmusnak, ami jól összeegyeztethető volt már akkor és most is a liberális globalizmussal és kozmopolitizmussal. Az eleve globalista liberális ellenzéki erőkkel – mint Magyarországon az SZDSZ-szel – pedig csípőből, zsigeri módon megtalálták a közös hangot, s az volt számukra a legcsodálatosabb forgatókönyv, ha a posztkommunisták és a globalista liberálisok szövetkeztek egymással az állami vagyon kiárusítására és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére.

Ha most harminc évet ugrunk, akkor, mint jól látjuk, nem változott semmi. Nyugaton a helyzet változatlan – mondhatnánk Remarque-kal együtt, kissé kesernyésen.

Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben

A nemzetközi szereplők közül a legbefolyásosabbak kétségtelenül a globális pénzügyi elit és az euroatlanti nagyhatalmak voltak. Az utóbbiakat elsősorban az vezette, mindenféle erkölcsi vagy érzelmi megfontolás nélkül, hogy olyan politikai erők kerüljenek hatalomra Magyarországon az első szabad választásokon, amelyek az ő, a régióban és Magyarországon meglévő geopolitikai befolyásukat nem kérdőjelezik meg sem a politikában, sem az ideo­lógiában, sem a gazdaságban, sem a kultúrában. Választott politikai vezetők lévén glaszékesztyűben dolgoztak, látszólag nem erőszakoskodtak, csak indirekt módon próbáltak befolyást gyakorolni az ellenzéki pártokra, majd később az Antall-kormányra. Ennek egy kicsit tán naiv megnyilvánulása volt az, amikor Helmut Kohl arra kérte Antallt, hogy hagyja meg a külügyminiszteri pozíció­jában a valahai pufajkás kommunista Horn Gyulát, nyilván nem érzékelvén, hogy ez a kérése az ’56-os forradalmat tisztelő MDF számára valóban elképesztő javaslat volt.

Ennél sokkal erőteljesebb, sőt agresszívabb eszközöket alkalmazott a globális pénzügyi elit a céljai eléréséhez. Köztudott, hogy Magyarországnak (Lengyelországgal együtt) óriá­si külföldi adósságállománya volt, s az ettől való megszabadulás az egyik alapfeltétele volt a gazdasági konszolidációnak Magyarországon (akárcsak Trianon után). Volt is akarat és szándék erre: Alfred Herrhausen, a ­Deutsche Bank elnöke, egyben Kohl gazdasági főtanácsadója kidolgozott egy konszolidációs pénzügyi programot a két ország és a térség számára, különös tekintettel a külföldi adósságállomány kezelésére. Az ő megközelítése nem érdekalapú, hanem erkölcsi volt, abból indult ki, hogy a Nyugat felelősséggel tartozik a kommunizmus alatt negyven évig vergődő országokért. Herrhausen terveit 1989 őszén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank elé terjesztette, ám a tény az, hogy Herrhausent 1989 decemberében Frankfurtban a kocsijában felrobbantották.

Sorosnak megtetszett az állami vagyon

Ez véget vetett az értékalapú megközelítésnek, a globális pénzügyi elit félresöpörte a Herrhausen-féle elképzeléseket, s abból indult ki, hogy Magyarország adósságállományát nem szabad átütemezni s főleg nem elengedni. Miért? Mert így lehet a legjobban fenntartani Magyarország pénzügyi, ezáltal politikai függőségét, kiszolgáltatottságát s abbéli kényszerhelyzetét, hogy az adósság-visszafizetés, a válságkezelés érdekében privatizálja az állami, nemzeti vagyont, a stratégiailag fontos ágazatokat, megszorításokat vezessen be, emelje az adókat, korlátok nélkül engedje be az országba a multicégeket és pénzintézeteket. Soros György ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy ha az ő és Andrew Sarlós kezébe adja a kormány a stratégiai szempontból meghatározó állami cégeket, akkor cserébe elintézi a globális elitnél az adósságállomány átütemezését vagy elengedését. Ennek a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatnak Antall József ellenállt, teljesen indokoltan.

Azonban tény, hogy a globális pénzügyi guruk világosan megüzenték az Antall-kormánynak – s személyesen Antall Józsefnek –, hogy az adósság átütemezését még felvetni sem szabad, mert akkor a globális tőke kivonná a pénzeit az országból, ami gyakorlatilag az államcsőddel lenne egyenlő. A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.

Tánc gúzsba kötve

Innentől kezdve pedig azt mondhatjuk, hogy az első szabadon választott kormány mozgásterét illetően nem volt teljesen szabad, helyette inkább gúzsba kötve táncolt – pontosabban táncról szó sem volt. Tehát hogyha valamelyik erőcsoport valóban befolyásolta a magyar rendszerváltást, az éppen a globális pénzügyi elit volt, amelynek a szándékaival a nyugati nagyhatalmak nem mentek szembe, mert mindez az ő szándékaikat is tükrözte.

Belpolitikai szempontból három fontos csoportot kell kiemelnünk: a pártállami elitet, az ellenzéki pártokat, illetve a civil társadalmat, amelyik ekkor ébredezett és szervezett tüntetéseket az átmenet folyamán.

Abból kell kiindulnunk, hogy a pártállami elit már a hetvenes évek végétől kezdve bonyolult kapcsolatokat alakított ki a nyugat-európai nagyhatalmakkal, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Megindult a lopakodó kapcsolattartás, 1982-ben felvettük az IMF-hiteleket, s a nyolcvanas évekre a szocializmusból egyre jobban kiábrándult, jól informált fiatalabb pártvezetők, KISZ-vezetők, technokrata szakemberek fokozatosan felkészültek a rendszer átalakulására. A nyolcvanas évek második felében már tudatosan készítették elő hatalmuk átmentését a demokráciába és a piacgazdaságba. (Lásd társasági törvény, átalakulási törvény.) A spontán privatizáció révén a magánosított vállalatok egy részének az élére kerültek, immáron tulajdonosként.

És itt álljunk meg egy pillanatra!

A magyar pártállami elit talán a közép- és kelet-európai posztkommunista pártok közül is a legelsőként és a leggyorsabban ismerte fel, hogy elkerülhetetlen folyamatok indultak el a régióban és a világban, amelynek nem lehet ellenállni, ellenkezőleg, pragmatikus politikusként az élére kell állni. Ennek az iránynak volt az egyik legügyesebb – vagy inkább legpragmatikusabb – képviselője maga Horn Gyula, aki már 1989 decemberében (!) arról beszélt egy gyűlésen, hogy idővel az országnak be kell lépnie a NATO-ba. (Jelen voltam: ez ott és akkor még ellenzéki füllel is elképesztő javaslatnak tűnt.) Az MSZMP tehát tudta, hogy mit akar, tudta, hogy miként akarja magát megkerülhetetlenné tenni az átmenetben, hogy azután a demokráciában is meghatározó tényező maradjon. Beleszorította az ellenzéki pártokat a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokba, amelyeknek a végén megegyezés született, s ennek a következménye az, hogy még a pártállami parlament fogadta el az átalakulás sarkalatos törvényeit s ekkor kiáltották ki a köztársaságot is.

Forradalom kiegyezés útján

E tudatos és tervezett folyamat fontos, szimbolikus állomása volt 1989. június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amikor is az ellenzéki pártok azokkal együtt emlékeztek az áldozatokra, akiknek az elődjei végezték ki őket. Fájó, de ez a nap nem a valódi rendszerváltás, hanem a pártállami elittel való kiegyezés napja volt, ami számomra egyértelműen negatív szimbólum. Sokkal inkább lehetne szimbólum egy három nappal későbbi esemény, június 19-e, hiszen 1991-ben ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, tehát ekkor váltunk újra szuverén, szabad nemzetté.

Itt térnék át az ellenzéki pártokra: amíg a pártállami elit nagyjából elérte azt, amit akart a rendszerváltás során, addig az ellenzéki pártokról ez csak részben mondható el. Ennek egyik, de lényeges oka az, hogy az ellenzék, mely az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült – tisztelet a kivételnek –, túlságosan is belebonyolódott a pártállami elittel való alkudozásba, másképpen fogalmazva túlságosan is felfelé figyelt, és nem lefelé, a társadalom felé. Elit tárgyalt elittel, s közben elhanyagolták azt a civil erőt, amely az utcán, a tüntetéseken megmutatkozott, s amely egy határozottabb, kevésbé kompromisszumos ellenzéki fellépés mellé is felsorakozott volna.

Ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a társadalom a rendszerváltás mögé állt, amit 1988-ban és 1989-ben a látványos demonstrációk bizonyítottak, például 1988. március 15-én és 1989. ­március ­15-én. Mint ezeknek az eseményeknek a résztvevője, bátran mondhatom, hogy a társadalom jelentős és aktív része a demokratizáció mögött állt, és valóságos elszámoltatást, történelmi igazságtételt, lusztrációt akart. Ha ezek a tömegek pozitív visszajelzéseket kapnak az ellenzéki pártoktól, akkor további társadalmi, alulról jövő nyomást tudtak volna gyakorolni a pártállami hatalomra, nem engedvén, hogy Horn Gyuláék és társaik rossz kompromisszumokba kényszerítsék bele többek között az MDF-et és a hatalomra kerülő Antall-kormányt.

Ez a társadalmi nyomás látványosan megmutatkozott például korábban Lengyelországban, később Kelet-Németországban (Drezdában, Berlinben, Lipcsében), Csehszlovákiában a Vencel téren, Romániában, illetve a balti államokban. Sajnos azonban az ellenzéki pártok vezetői elhitették magukkal, hogy 1989 tavaszától már csak nekik van dolguk a rendszerváltással, a tömegeknek pedig nem. Ez szerintem történelmi hiba volt, fenntartása egy kevésbé szerencsés hagyományunknak, amelyben a politikai folyamatok során nem osztanak lapot a civil társadalomnak, a népakaratnak.

Holott 1956 megmutatta, hogy a nép csodákra képes, amire 1989-ben is képes lett volna, ha például az ellenzéki pártok a tömegek élére állnak. Nem ez történt, hanem az ellenkezője, ennélfogva pedig a magyar rendszerváltás nem vált társadalmi forradalommá, hanem elitforradalom vagy inkább elitegyezkedés maradt – felemás eredményekkel. Antall József „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” bonmot-ja erősen ellentmondásos kijelentés. Ezen a paradigmán fordított nagyot a 2010 után elkezdődött korszak, amely joggal nevezhető második rendszerváltásnak.

A pártállami elit halálos ölelése

Tehát többek között azért nem történt lusztráció, történelmi igazságtétel és elitcsere 1990 után Magyarországon, mert a meghatározó ellenzéki elitcsoportok – MDF és SZDSZ is – így vagy úgy, de túl közel kerültek a pártállami elithez, s ebből rossz megegyezések és rossz alkuk születhettek a háttérben. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az Antall-kormány mérlege erősen felemás: kiépítette a parlamentáris demokráciát és a jogállamot, létrejött a demokrácia intézményrendszere, viszont nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak és tovább rombolják a politikai légkört. Nem csináltak történelmi igazságtételt és lusztrációt, holott – minden ellenkező híresztelés ellenére – módjuk lett volna rá. Ez pedig az Antall-kormány súlyos történelmi felelőssége, aminek máig ható negatív következményei vannak.

Összegezve: a magyar politikai szereplők közül a pártállami, kádári diktatórikus elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig, nemzetközi támogatással, meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott –, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy a nemzetközi liberális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön.

A nemzeti-konzervatív pártok s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült, és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és részbeni tehetetlenségük is az. Kövér László talán a fentiek miatt mondta azt nemrég egy interjúban, hogy inkább tartja nagy átverésnek a harminc évvel ezelőtt történteket, mintsem forradalomnak.

S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, gyakorlatilag nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a 2010 után kezdődő második rendszerváltás sikerének egyik záloga éppen az, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már, hála istennek, látszanak a jelei. Maradjon is így!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója