Keleten a helyzet változatlan

Az egykori NDK-részegységek lemaradása nem szűnt meg, legfeljebb néhol átalakult.

Ilyen volt, ilyen lett: keletnémet határőrök a berlini falnál 1990 márciusában; és ugyanaz a helyszín 2019 októberében Fotó: Fabrizio Bensch Forrás: Reuters

Illetve nem. Vagy majdnem. Tudja a fene. Mindenesetre a napokban volt a német újraegyesítés harmincadik évfordulója, és az ünnepségek – tekintve, hogy a Covid momentán mindent visz – viszonylag csendesen zajlottak. Az esemény jelentőségét tekintve mindenképpen, hiszen az túlértékelhetetlen. Még akkor is, ha a keleti tartományokban élők egy jelentős része úgy gondolja három évtized után, hogy ugyan Honecker elvtársat nem sírja vissza (vö. Kádár alatt jobb volt), de azért nem pont ilyen lóról álmodozott.

A statisztikák nagyrészt igazolják őket, hiszen az egykori NDK-részegységek lemaradása nem szűnt meg, legfeljebb néhol átalakult. Az viszont kétségtelen, hogy a vérzivataros XX. század végének egyik legfontosabb aktusára emlékezünk, amiről mindazoknak, akik átélték, nyilván akadnak személyes emlékei, ami azért is lényeges, mert az ember optimista pillanataiban hajlamos azt hinni, hogy a történelem mégiscsak privát sorsok összessége, még ha nem is kap szobrot minden résztvevő.

Nekem például hirtelen és némiképp magamnak is meglepő módon három név akadt be. Lou Reed, Roger Waters és Helmut Kohl. Elég érdekes belső hármas, bár látszólag nem sok közük van egymáshoz, de közben meg mégis. A világ már csak olyan, hogy politikusokat ritkán kedvelünk meg, ám véleményem szerint Kohl a Német Szövetségi Köztársaság valaha élt legnagyobb kancellárja volt, óriási figura minden értelemben, a fal ledöntésekor és a német egység újrateremtésekor valódi katarzist okozott milliók lelkében (na jó, itt azért Herr Genschert se felejtsük ki méltatlanul a pakliból), egy igazi konzervatív és kereszténydemokrata, valóban tekintélyes vezető.

Mindez Lou Reedről egyáltalán nem mondható el, bár a Velvet Underground elnevezésű korszakos zenekart elég jól elgardírozta, Berlin című lemeze pedig szintén reveláció volt. Úgy áradt belőle a spleen, mint Paul Verlaine vagy Tóth Árpád verseiből, markánsabban fogalmazva óvatlan hozzányúlás esetén a hallgatóban felmerülhet a gondolat, hogy hosszában vágja fel az ereit, de a művészi szinten űzött rock and roll már csak ilyen, és az élet sem habos torta. A mű még a kettévágott Berlinben született, természetesen a nyugati felében, ahová egy ideig mindenféle inspirációért mentek a két lábon járó ikonok, David Bowie-tól Nick Cave-ig.

Nyugat-Berlin olyan volt, mint egy űrbázis, mint George Lucas kocsmája a Csillagok háborújában, teli hihetetlen arcokkal és azzal az állatkerti effektussal, hogy ugyan a szovjet tömb katonái úgy gondolták, hogy jól körbezárták, azért az nézőpont kérdése volt, hogy ki a majom és a rács melyik oldalát rázza.

Valami elképesztő, mai ésszel szinte felfoghatatlan anakronizmus, hogy létezik egy fallal körülvett város, amelynek a határán lelövik azokat, akik bemenekülni szeretnének, és amely mindeközben a szabadság és a kultúra mentsvára.

Mint ahogy az is, hogy éppen egy foglalt házban laksz, amerikai katonai boltban vásárolsz élelmiszert és bevándorlókkal haverkodsz anélkül, hogy összevernék a csajodat, mert miniszoknyát visel. Jó kis időutazás ez. A világ még nem hülyült el, ich bin ein Berliner.

Roger Waters a harmadik. Repül a malac a Potsdamer Platz fölött. Pink Floyd: The Wall. A Potsdamer Platzon még nyulak szaladgálnak, az üvegpaloták még nem karcolják az eget, és még nem költözött át a világ addigi legjobb filmfesztiválja, a Berlinale egy lepukkant nyugat-berlini moziból, a Zoo Palastból, a panda mellől egy puccos vitrinbe, és még szó sincs arról, hogy majd nem osztanak külön díjakat férfi színészeknek és női színésznőknek, mert csak társadalmi nem van vagy mi. Ekkor még társadalmi igen van, a közös Európa ígérete, az Európai Álmok ígérete és annak az ígérete, hogy egy kereszténydemokrata (Kohl) és egy szabad demokrata (Genscher) együtt bír nagyot álmodni, és ez persze be is jön nekik, mivel nem egymás cseszegetésével töltik a Jóisten rájuk mért drága idejét. Valószínűleg David Bowie szintén Berlinben fogant alapvetését hallgatták közben arról, hogy mi is lehetünk hősök. És persze az lett, hogy a gazdagok (nyugatiak) gyarapodtak, a szegények (keletiek) veszítettek. Az olló, amely kinyílt a Marshall-segély és a komancsok között, tovább tágult, mint a világegyetem.

Ám a világ, amint azt láthattuk, tényleg változik. Mostanában az figyelhető meg Németországban, hogy a népesség (ők az emberek) egy része mintegy kelet felé áramol. Ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy a keleti tartományok kevésbé szimpatikusak a bevándorlóknak, mint a nyugatiak, a másik meg, hogy a nyugati részen mindenkinek elment a maradék józan esze, már ami az ingatlanárakat és a lakbéreket illeti. Tehát hogy keleten a helyzet változatlan lenne, nem bizonyosság.

Hogy mi közünk nekünk mindehhez? Nos, csupán annyi, hogy néhány éven belül ez játszódik le majd nálunk is, mínusz migránsok persze. Az ép elmével és ízléssel már vállalhatatlan Balaton-felvidék után vigyázó szemünket BAZ megyére vessük.