Van annak némi tagadhatatlan bája, amint Mexikó elnöke, Andrés Manuel López Obrador spanyol nyelven közhírré tett üzenetében a minap bocsánatkérésre szólította fel a spanyol királyt az ötszáz éve a hazáját ért erőszakért és tömegmészárlásért.
Ráadásul tette mindezt egy ősi maja város romjainál, miközben 1519-ben indított hadjáratával Hernán Cortés az Azték Birodalmat igázta le. Ám ne vesszünk el efféle részletekben, logikai bukfencekben, a befelé és kifelé megfogalmazott üzenet magva a lényeg. Mi jók voltunk, ti rosszak voltatok.
Nincs ebben semmi rendkívüli, az angol szakirodalomban a közelmúltban vált honossá az apology mania kifejezés. Az ezredforduló ugyanis a nagy nemzetközi bocsánatkérések kikényszerítésének, elhangzásának – és a követelések ellenére a dacos, „nem bánok semmit sem” típusú elhallgatásoknak – az időszaka.
A második világháborúban elkövetett bűnök sora, a bűnhődés, a vezeklés és a megbocsátás – vagy annak elmaradása – egészen más szféra, kivétel. Számos egyéb, vélt vagy valós történelmi igazságtalanságon, vétken, oldódó vagy feloldhatatlan ellentéten viszont érdemes elgondolkodni; egészen addig, amíg saját földrajzi és lélektani határainkhoz érünk.
Érdekes például, hogy Bill Clinton amerikai elnök elnézést kért a hawaii királyság megdöntéséért, a ruandai népirtás passzív szemléléséért, hazája őslakosai felé is tett gesztust, de azt soha nem mondta nekik, hogy „ez a föld a tiétek, mi elvettük tőletek”. Barack Obamától is hiába várták a szót Hirosimában, hogy bocsánat. Tony Blair brit miniszterelnök sajnálkozását fejezte ki az ír éhínség és London semmittevése miatt, de az ír nemzet egészét vagy akár a viktoriánus korban a majdnem a fél világra kiterjedő gyarmatbirodalom alattvalóit nem követte meg.
Mert úgy általában az emberek, de különösen az államférfiak elvétve ismernek be nagy nyilvánosság előtt olyan vétkeket, tetteket, mulasztásokat, amelyek alapjaiban kérdőjeleznék, rengetnék meg civilizációjukat, identitásukat, kultúrájukat, múltjukat, létüket.
A nyájas és művelt belgák szégyenlősen hallgatnak kongói rémtetteikről, de a törökök sem hajlandók bocsánatot kérni az örmény népirtásért, mert akkor következő lépésként Trabzon városának nevét visszaváltoztathatnák az ősi Trapezuntra, és átadhatnák eredeti tulajdonosainak.
Mindezek alapján érthető, ha a spanyolok is határozottan és megütközve utasítják vissza a mexikói elnök felvetését. Azzal érvelnek, hogy az aztékoké szörnyű és kegyetlen, vérrel táplált birodalom volt, a régió alávetett csoportjai, törzsei lelkesen segédkeztek a megdöntésében, mai normák szerint egyébként is képtelenség megítélni fél évezredes eseményeket, személyeket.
Cortés a spanyol olvasatban nem tömeggyilkos, hanem hódító és hős. Nem véletlen, hogy az euró bevezetése előtti, 1000 pesetás bankjegyet az ő arcképe díszíti, no meg az Inka Birodalmat 1531-ben feldúlt Francisco Pizarróé. (A perui tiltakozás vajon tizenkét év múlva várható?)
Hiába, a történelemnek számos olvasata létezik. Mi ezt közép-európaiként pontosan tudjuk, és magyarként jobbára megszenvedjük. Mert jó ideje kilógunk a sorból.
Ha csak a szomszédokat nézzük, Ausztria a történetírás egyértelmű nyertese. Bécs mintha soha nem lett volna elnyomó császári hatalom központja, mintha Magyarország lett volna a németek „utolsó csatlósa”, a világ Mozartot osztráknak, Hitlert németnek ismeri, pedig akár fordítva is lehetne. Bukarest büszke a XIX. században megalkotott és onnan bravúrosan a múltba telepített dákoromán elméletre, és e „kontinuitás” jegyében nem is tartja kérdésesnek, ki volt itt, azaz Erdélyben előbb. Mátyás kolozsvári szülőházán is külön tanulmány az angol, román és magyar információ összevetése.
Miként a mai ismeretterjesztő feliratokat olvasva, Szlovákia középkori épített emlékeinek jelentős része ugyancsak mintha valami szláv ősködből lebegett volna elő. Nemrég Újvidéken járva és egy helyi ismerőssel a Duna partján sétálva azt a hatalmas szerb nyelvű falfirkát láttuk, „Újvidék (mármint Novi Sad) 1389 óta szerb város”.
Nagy sóhajjal kérdeztem, ez meg hogyan lehetséges, mire az emberem azt felelte, hát akkor foglalták el tőlünk, nem tudom? „Nem, akkor vert meg titeket a török a rigómezei csatában, akkor veszett el a hazátok, mi pedig menekültként befogadtunk benneteket” – válaszoltam, és nem is értette, mire célzok.
Onnantól kevesebb szó esett köztünk. Utóbb rájöttem, megint felesleges párbajba mentem bele, ők ezt valóban így tanítják, tanulják.
Egyáltalán nem egyedi módon.
Majd minden náció szebbnek, jobbnak, érdemesebbnek látja és láttatja magát, saját históriáját a valónál, a másikénál. Gyarló, de ösztönös, és nem hozadék nélküli okokból.
Ennek legutóbbi jeleként februárban Macedónia volt kénytelen a nevét Észak-Macedóniára változtatni. A görögök ugyanis csak így járultak hozzá a szomszéd NATO-csatlakozásához, mert egyik északi tartományukat Makedóniának hívják. E keresztelősdinek azonban egy több mint kétezer éve halott hérosz adja meg a tétjét; jelesül az, kik tekinthetik magukat Alexandrosz – Nagy Sándor –, Makedónia királya örököseinek.
Mi is jártunk ezen az úton. Petőfi még a nemzeti eszmélés hevületében írta, hogy „Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!”, később az a tévhit is stabilan tartotta magát, hogy hajdan három tenger mosta partjainkat. Egyesek a sumér–magyar közös őstörténet jegyében Dankó Pista Eltörött a hegedűm című nótáját is lefordították sumérra, és „tagadhatatlannak” tűnt a hasonlóság.
Csakhogy mi erről az útról nem letértünk, hanem hetven esztendeje vissza is fordultunk rajta. Ilyen lendülettel egyedüliként a teljes szovjet blokkon belül.
Hogy a kommunista történethamisítás miért beszélt vörösterror helyett Tanácsköztársaságról, jobb esetben proletárdiktatúráról, a szovjet hadseregnek köszönhető felszabadulásról, az saját logikája, morálja és érdekei mentén érthető; szegény, egykori remek kosárlabdaedző és patrióta Glatz Árpád még az 1980-as években is a pályáját kockáztatta, amikor kijelentette, akkor játszik a csapata a Felszabadulási Kupában, ha a nevét megszállásira változtatják.
De hogy miért kellett a régmúltunkat és az abból is táplálkozó önbecsülésünket is ennyire eltorzítani, az már irracionális tér. Bár a „honfoglalás” kifejezést nem sikerült kiirtani a köztudatból, azt azért belénk, a mai középgenerációba plántálták, hogy a besenyők által űzött, riadt horda zúdult be a Kárpát-medencébe, ahol leigázta az itteni békés népeket, majd barbár hadjáratokat vezetett Nyugatra, amíg be nem verték a fejét és haza nem kergették.
Miközben a németek felett 907-ben aratott döntő, „honalapító” győzelem, a pozsonyi csata az európai történetírók szerint is a kora középkor legfontosabb ütközetei között van, mi csak Merseburgról és Augsburgról, a X. század két magyar vereségéről értesülhettünk tankönyveinkből.
A fél évezreden át állt európai középhatalom és regionális nagyhatalom helyett akarnok, ostobán makacs, széthúzó, országot, földet, vagyont elherdáló vagy éppen azt tűzzel-vassal, kíméletlenül gyarapító, az orránál tovább ritkán látó, mégis bűnösen nagyravágyó, ezért sorsfordító óráin törvényszerűen elbukó nemzet képét alakították ki bennünk.
Amely később, sokszor utolsó erejéig harcolva, nem megszenvedett, inkább megérdemelt, sőt egyenesen magára vont minden idegen igát. Máig folytathatnánk e kettős múltértelmezést.
Úgy tartják, a gyökeres politikai fordulathoz egyetlen nap is elég, a gazdaságihoz hosszú évek kellenek, a tudatban végbemenőhöz pedig egy-két emberöltő. Csakhogy 2019-ben sem egyértelmű még, e téren hol tartunk. Gimnazista gyermekeim tankönyveit lapozgatva sem. Akkor sem, ha bekapcsolom a televíziót, és Zrínyi, Szondi, Balassi megidézése helyett legfeljebb a Szulejmánról szóló szappanoperát látom. A nándorfehérvári diadalt megörökítő mű előkészületeinek anomáliáiról lapunk is többször tudósított, de ez már egy másik történet.
Ezt a mostanit egyelőre lezárhatjuk azzal, hogy mi aztán nem osztozunk az apology maniában, senki bocsánatát nem kérjük. Azt sem hirdetjük másokról, hogy rosszak lettek volna. Magunkról végképp nem, hogy jók. Még sokszor „merünk” lélekben is kicsik lenni.
