Célunk, hogy minden vágyott gyermek megszülethessen hazánkban – hangoztatta Novák Katalin államtitkár asszony egy budapesti konferencián. Ehhez többek között az is kell – húzta alá az államtitkár asszony –, hogy a százötvenezer meddőségi problémával küzdő párnak segíteni tudjanak.
Mindezek okán a meddőségi kezelések gyorsabbak, olcsóbbak és mindenki számára hozzáférhetők lesznek. Nem merült fel azonban a Nézőpont Intézet által rendezett konferencián egy fontos kérdés: a hatalmas erőfeszítés és pénzügyi támogatás ellenére eredményesebbek lesznek-e a jövőben a lombikbébi-kezelések.
Az Egyesült Államokban nem oly rég napvilágot látott Nemzeti Regiszter adatai mélységesen elszomorítók: az asszisztált reprodukciós beavatkozások (lombikbébi-kezelések) 2016-ban elemzett sikerrátája a tizenöt-húsz évvel korábbi eredményességi mutatókkal megegyező szintre esett vissza. Ez a kedvezőtlen tendencia visszavezethető az itt nem részletezhető új típusú kezelések bevezetése miatti okokra, de keresendő a beavatkozások árucikké válásában és a kedvezőtlenül változott korösszetételben.
Hazánkban a befektetők által vezérelt „indusztriális” okok nem tételezhetők fel, ezt számos korábbi tanulmány igazolta, 2020. január elsejétől ezt el is kell vetnünk, hiszen az intézetek jelentős része állami tulajdonba került. Ami azonban markánsan csökkenti a várható eredményességi rátát, az nem más, mint a páciensek kedvezőtlen korösszetétele.
Demográfusok egyértelműen igazolták, hogy az elmúlt harminc-negyven évben a magyar nők a keleti típusú szülésekről (első gyermek születése az anya huszonhárom-huszonöt éves korában) a nyugati típusú szülésekre (első gyermek megszületése az anya huszonkilenc-harmincegy éves korában) álltak át, ami már nem vagy csak nehezen tudja biztosítani a nemzet fennmaradásához szükséges 2,1-es teljes termékenységi mutatót.
Hasonló, de még drámaibb korátalakulás ment végbe az asszisztált reprodukció területén: 2004-ben a harmincnyolc év feletti, beavatkozásra váró páciensek aránya 13-14 százalék volt, ami 2018-ra 55-61 százalékra emelkedett. Az életkor függvényében vizsgálva az IVF eredményességét (értsd: a hazavitt gyermekarány), hasonló trendet tapasztalhatunk, mint az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában: harmincöt év alatt 47,6 százalék, míg ez a sikerességi mutató negyvenegy-negyvenkét év körül 11,2 százalékra, negyvenkettő év felett 3,3 százalékra zuhan vissza, negyvenöt éves korban pedig a saját petesejttel végzett beültetések után az eredményesség csupán 0,6 százalék.
Hiába vált tehát nagyvonalúvá a lombikbeavatkozások finanszírozása, amikor negyvenkét éves kor felett átlagban akár harminc beavatkozásra is szükség lehet egy hazavitt gyermekhez, negyvenöt éves korban ezt az eredményességet százhatvanhat kezelt ciklusonként lehet elérni. Nem közömbös az sem a szülészeti ellátásra nézve, hogy idősebb korban hatványozottan jelentkeznek a várandósság alatti szövődmények is, ami tovább terheli az állami finanszírozás kasszáját.
Mit lehet hát tenni? Amikor az általános iskolákban a bankkártya használatának ismertetése hovatovább tananyag, akkor a középiskolákban megfelelő és hiteles oktatás háziorvos vagy nőgyógyász által a későbbi gyermekvállalásról elengedhetetlen. A tájékoztatásnak elsődleges szerepe az, hogy felhívja a fiatalok figyelmét a felelősségvállalásra és a kötelességtudatra.
Ki kell térni arra is, hogy sok negyvenes nő egzisztenciálisan sikeresnek és jogosan fiatalnak érzi magát, ez utóbbi a petefészkeiről sajnos nem mondható el. Amíg az átlagéletkor nyolc-tíz évvel is kitolódott, a menopauza várható ideje alig változott, a petefészek-működés nem alkalmazkodott a hosszabb élettartamhoz, tizenhárom évvel a menopauza előtt pedig – ez körülbelül a 37. életév – a petesejtek minősége drámaian romlik.
Tudomásul kell venni, hogy a megfelelő társadalmi szemléletnek kell arra ösztönöznie a nőket, hogy akkor vállaljanak gyermeket, amikor a biológiai adottságaik a legmegfelelőbbek.
A kormány célja, hogy lehetőleg megelőzze a meddőségi problémákat, ha viszont erre nincsen mód, akkor legalább idejében felismerje azokat. Az említettek fényében célszerű lenne a finanszírozást inkább a fiatal és a jó prognózisú páciensek felé átcsoportosítani, az életkor növekedésével progresszív módon csökkentve az ellátás állami költségeit.
Mindezen intézkedések bevezetése fokozatosan, de záros időn belül (három-öt év) történhetne meg. Nem véletlen, hogy számos nyugat-európai országban a negyvenéves kort tekintik az állami finanszírozás felső határának, efelett csak fizetős szolgáltatás létezik.
Fontos arról is beszélni, hogy a megkésett gyermekvállalás alacsony várandóssági rátáján miként tudunk segíteni, léteznek-e alternatív megoldási lehetőségek. Az egyik esély a fiatalkorban végzett petesejt- vagy embriófagyasztás lenne, így öngondoskodással lehetne biztosítani a jó minőségű ivarsejtekkel végzett megkésett gyermekvállalást. Természetesen muszáj elkerülni a nemzedékugrást, de ez megfelelő törvénnyel szabályozható.
A másik esély a nemzeti petesejtbank létrehozása, amely az időskori terméketlenség és a fiatalkorban jelentkező petefészek-kimerülés oki kezelésének alapját szolgáltatná. Ehhez azonban muszáj elismerni, hogy a donor igenis értéket teremt, részt vesz egy megterhelő kivizsgáláson és kezelésen, amit szabályozott formában honorálni kell. Így a megfelelő indikációval bíró betegek lényegesen könnyebben juthatnának hozzá kiváló minőségű, harmincöt év alatti donorsejtekhez, végső soron a kívánt terhességhez. Kellő törvényi változtatással el lehetne érni, hogy azon párok, akik nem bírnak a törvényi feltételeknek megfelelő rokon donorral, ne külföldön, euróezrekért végeztessék el a beavatkozásokat hazai lehetőség hiányában.
Ha a családok kudarcot vallanak, a nemzet is kudarcot fog vallani. Ám soha ilyen eltökélt kormányzati szándék és társadalmi összefogás nem volt a rendszerváltoztatás óta arra, hogy olyan országban éljünk, ahol több a bölcső, mint a koporsó.
Negyven éve várunk rá. De ennek egyik feltétele, hogy az erre szánt források mindenekelőtt azokhoz jussanak, akik boldogan és eredményesen cipelik az élet továbbadásának áldott terhét. Wass Albert élesen és kíméletlen pontossággal fogalmaz: „Van elég munka itthon is, száz évre előre. Megmenteni a magyart.”
A szerző a győri Kaáli Intézet orvos igazgatója
