Medveepe, avagy a vadállatipar borzalmai

Az állatról emberre terjedő vírusok az élőhelyek pusztítása miatt egyre közelebb kerülnek hozzánk.

Salgótarján, 2015. június 3. A 2014 májusában Salgótarjánban kilõtt, körülbelül két éves hím barna medve (Ursus arctos) mellsõ lába a Bükki Nemzeti Park salgótarjáni Baglyaskõ-vár Természetvédelmi Látogatóközpontjában 2015. június 3-án. Vádemelési javaslattal zárult a nyomozás a medvebocs lelövésében közremûködõ tizenegy férfi ellen. MTI Fotó: Komka Péter Fotó: Komka Péter

Elegáns vagy nem elegáns a „megmondtam előre”, és túl sok ész sem kellett hozzá, legfeljebb az a szerény képesség, hogy az ember a napi pitiáner csatározásokon felülemelkedve szemlélje a világot, de azt, hogy „ami most van, nem mehet így tovább”, annyiszor írtam le az elmúlt évtizedekben, hogy magam untam a legjobban, és egy idő után inkább a vombatokról értekeztem, az sem érdekelt senkit. Természetesen egy szikrányi elégtételt sem érzek, csupán végtelen szomorúságot. De azt azért újra leszögezném, hogy (nagyon rövidre vágva) a Földanya cinikus kizsákmányolása és az extraprofit beteges hajszolása vezetett oda, hogy most nézünk, mint a moziban. Egy olyan filmet, ami még csupán egy eredettörténet, és ha nem állunk le sürgősen, pokoli széria következik horrorisztikus fordulatokkal. Valamint olyan kórlefolyással, amihez képest ez még csak egy kellemetlen férfinátha. A mellékhatásokkal együtt persze.

Ezek egyike a pillangóeffektus. Ezzel kapcsolatban az a baj, hogy bár néhány ezer év alatt azt sem sikerült megfejtenünk, hogy ha Csuang Ce álmában megjelenik egy pillangó, akkor ő álmodja azt a pillangót vagy éppen a pillangó álmodja Csuang Cét, odáig pár évtized alatt sikerült eljutnunk, hogy ha valaki Vuhanban rámegy a tobzoskára, akkor a taktaharkányi kisboltban nem lehet majd élesztőt kapni. Ennél világosabban már nehéz látni, ennél egyszerűbb üzenetet már nem lehet dekódolni. A globális kapitalizmusnak annyi, kész, vége, kilőtte a tárat. Ha nem lesz sürgősen másik megfejtés, mindannyian mehetünk a savanyú, erős levesbe.

A jelek az utóbbi időben egyre sokasodtak. Az apokalipszis lovasai ugyan még a patkolókovácsnál dekkoltak, de például az ausztrál bozóttüzeknél, a pálmaolaj miatti eszetlen őserdőirtásoknál vagy a minden eddiginél intenzívebb sáskajárásoknál azért jajde-okoséknál is felkaphatták volna volna egy pillanatra a fejüket, legalább arra a pár másodpercre, amíg felpillantanak a tőzsdei hírekből és az ingatlanpiaci eseményekből a repülőgépükre várva.

A természet megtette a magáét, világos jelzést küldött a magát istennek képzelő teremtményeknek, te, figyelj, haver, akkora a nyomás rajtam, hogy mindjárt kiégek, aztán járkálhatsz velem pszichiáterhez, de már késő lesz, ezt már nem úszod meg annyival, hogy nehéz gyerekkorom volt, belecsapott a meteorit a járókámba, felborultak a hátamon a dinoszauruszok, de szedjem össze magam megint, a Spielberg majd segít. Az is világos volt, mint egy napkitörés, hogy szoros összefüggés van a természet kizsákmányolása és pusztítása, valamint az új típusú vírusok megjelenése között. Nem a koronavírus az első fecske vagy denevér, vagy mi, csakhogy az eddigi járványok az európai és észak-amerikai gazdag ember számára megnyugtató messzeségben tomboltak, tehát kit érdekel, rövid hír a híradóban, úgy a tizennegyedik helyen, ettől még nem omlik össze a világgazdaság.

Ja, hogy ezek a vírusok állatról emberre terjednek, becslések szerint az egy (!) százalékukat fedeztük fel, az élőhelyek pusztítása miatt egyre közelebb kerülnek hozzánk, és ha nem eléggé, akkor majd szétterítjük őket a légi közlekedéssel, és ezeket a srácokat nem lehet csak úgy egy helyre zúdítani, mint a kerozint egy bangladesi óvoda fölött? Na és? Többmilliós nagyvárosok mint leendő gócpontok? Globális, milliárdos hasznot produkáló vadállat-kereskedelem, beledöglik a tigris, az orrszarvú? Ugyan már. Majd csak lesz valahogy. Lett. Bio­diverzitás? Az mi, de legfőképpen mennyibe kerül?

Holott ezen a világon a globalizmus nélkül is minden mindennel összefügg. Egyszerű példa, szinte szótagolva mondom, hogy a Wall Streeten (csak egy utca a sok közül, ahol momentán valami miatt kisebb a nyüzsgés a megszokottnál) is értsék. Egyre kevesebb a fecske. A fecske többek között azért egyre kevesebb (amennyiben eltekintünk attól, hogy a kretének leverik a fészkeiket), mert alig van sár és trágya. Sár azért van alig, mert aszfalt van és főleg térkő. Trágya azért van alig, mert a mezőgazdaság-ipar, a nagyüzemi állat-rabszolgatartás kiszorította az állatokat a falvakból. Falvak is alig vannak már, az emberek nagyvárosokba költöznek vagy idegenben vállalnak munkát, szintén jó sűrű helyeken, annak minden következményével együtt, lásd most mondjuk Tirolt. Ha nincs elég fecske, rengeteg a szúnyog, egyre érdekesebb fajták. A szúnyogok eddig csak messze délen ismert vírusos fertőzéseket terjesztenek. Kullancs is van doszt. Mert tél viszont nincs. A Lyme-kórra egyelőre nincs megoldás. Hordozzuk.

A vadállatipar ugyanakkor él és virágzik. A „termékek” aranyáron mennek. A minden kontrollt elveszített baristákat nyilván az sem hatja meg, hogy a 2003-as koronavírust (volt ilyen) nem egy tobzoska, hanem egy cibetmacska adta át az embernek. Nyugodtan keverik tovább a sz…rt, a szó szoros értelmében. Arra pedig, hogy erre specializálódott telepeken több ezer medvét tartanak leszíjazva, felvágják a hasukat és katétert dugnak az epehólyagjukba, lecsapolják az epéjüket és nem engedik, hogy a nyílt sebek begyógyuljanak, hogy a termelés folyamatos legyen, már tényleg nincsenek szavak. Mindezt a „hagyományos” orvoslás nevében, mert bár nem olcsó ez sem, de a medveepe jót tesz a vesének. Mármint az emberének.