És bár látszólag egy formalizált, eljogiasított kompetenciaharcról van szó – már a központi szervek és a tagállamok között –, amikor „Európa jövőjéről” beszélünk, nem pusztán egy jogintézmény jövőbeni (geo)politikai helyzetéről vitázunk, hanem életmódvitát folytatunk. Mi az a „way of life”, amire a kontinens országainak többségét magában foglaló szövetség épüljön? És ebben a vitában (harcban?) nekünk, magyaroknak, a magyar konzervatív oldalnak és általában az európai jobboldalnak (már az igazinak) részt kell vennie – annak ellenére, hogy előre sejthető, mire megy ki a játék. A részvétel azonban nem kell szükségképpen, hogy önfeladást, betagozódást jelentsen. Sőt. De tanulnunk kell a múlt hibáiból, azon korszakok uralkodó (és mint utóbb kiderült: káros) hangulatából, amelyek elhitték (vagy amelyekkel elhitették), hogy Magyarország és ez a közép-európai régió „félperifériás fejlődésű”. Ennek folyamatos szuggerálása ugyanis egy teljesen irracionális utolérési kényszerrel, nyomonkövetési vággyal babonázott meg sokakat – legfőképpen azon politikai erőket, amelyek sosem az ország belső kapacitásaihoz, hanem külső vagy felső erőközpontokhoz szabták cselekvésüket –, amely hol a keleti, hol a nyugati minták egyoldalú és kritikátlan másolásában csúcsosodott ki.