A demokráciához tehát úgymond hinni kell a népben. És nem is a népakarat egységessége itt a fő dilemma (létezik-e „a nép”) – habár az is örök kérdése a demokráciának, amit többségi döntéssel és decentralizálással, a helyi szint döntési jogköreinek növelésével lehet talán megoldani –, hanem az, hogy mi van akkor, ha a nép – kissé keresetlenül fogalmazva – „rossz”, azaz „nincs a megfelelő szinten”. A részvételi demokrácia hívei elég régóta sopánkodnak a tőlünk nyugatra eső országok egyetemi kávézóiban, hogy ha ők nagyobb részvételt biztosítanak a népnek, akkor nem biztos, hogy elérik az általuk preferált progresszív célokat. A politikai döntésekben való részvétel magának az elnyomás alóli felszabadulásnak az egyik fontos része, ám mi van, ha a nép nem dönt felszabadultan, inkább szorong, és nem is kíván felszabadulni? Az egyik megoldás a hamis tudat képzete, csak hát ha a népnek hamis tudata van, akkor mégsem biztos, hogy megfelelő számára a demokrácia. Meg egyáltalán: honnan veszi bárki is a bátorságot, hogy embertársait hamis tudatúnak titulálja? Mindenesetre a civil társadalom szószólói már kitalálták a „rossz civil társadalom” fogalmát saját elképzeléseik megmentésére.
Az oktatás és az állampolgári tudatosság szükségességét nehéz volna letagadni. Felvetődik azonban a kérdés: ha a legjobb berendezkedés a demokratikus, ami azonban csak öntudatos (nem hamis tudatú) állampolgárokkal működik igazán jól, ezért a par excellence jó államformát (demokráciát) jól nevelt és felvilágosított emberekkel kell működtetni, akkor mi van a többi államformával?
Egyrészt: ha a demokrácia csak megfelelő „minőségű” polgárokkal működik jól, akkor elképzelhető, hogy más államformák is tudnak jól működni, és lehet, hogy ahhoz még fel sem kell világosítani a polgártársakat. Másrészt az ellenkezője is megfontolandó: ha a demokrácia jobb lesz attól, hogy érti és használja a démosz, a nép, ami ügyes, okos, jogainak tudatában lévő állampolgárokból áll, akkor nem működhet-e ettől jobban más államforma is?
