Egyre több jel utal ugyanis rá, hogy a Washington által Szíriáról festett kép, miszerint a szíriai társadalom elnyomva szenved az aszadi diktatúrában, alapjában hamis. Már csak azért sem lehet igaz, mert még a szíriai háború legnehezebb óráiban is a lakosság kétharmada élt a kormányerők által ellenőrzött területen. Pedig el is menekülhettek volna onnan. A migrációs válság közepette ugyan könnyen támad az embernek az a benyomása, hogy a szíriai lakosság távozott az országból, ezzel szemben az az igazság, hogy a menekültek többsége a saját országában maradt, és kormánypárti területekre menekült. Nem felejtendő el az sem, hogy 2014-ben az országban elnökválasztást rendeztek, amit ugyan az Egyesült Államok, az Európai Unió és az Öböl Menti Együttműködési Tanács illegitimnek tekintett, de a lakosság 73 százaléka részt vett rajta, és közel 89 százalékuk Aszadra szavazott. Az sem mellékes, hogy ma, amikor a szíriai hadsereg sorra szabadítja fel a lázadók által elfoglalt városokat, a lakosság nem menekül el, hanem tovább éli itt az életét. Sőt, napjainkra egyre több európai migráns költözik vissza Szíriába, nyilvánvalóan nem az iszlamisták által még ellenőrzött területekre.
Ezeknek a tényeknek óvatosságra kellene inteniük minden olyan politikust, aki ma Szíria jövőjéről gondolkodik. Ha megfeledkeznek ezekről, könnyen lehet, hogy végül az általuk kikényszerített demokratikus játékszabályok közepette fogják újraválasztani azt, akit ők a legjobban gyűlölnek. Hasonló helyzetre volt már példa a Közel-Keleten. Amikor a 2009-es iráni elnökválasztáson Mahmúd Ahmadinezsád a szavazatok 62 százalékát megszerezte Mir Hosszein Múszavival szemben, a Nyugat azonnal csalást kiáltott. A kitört zavargások több tucat áldozatot szedtek, de néhány héttel később napvilágot látott egy nyugati közvélemény-kutató felmérése, miszerint a lakosság többsége tényleg Ahmadinezsádot támogatja. Vagyis a gyűlölt ellenségről kiderült: ő kell az irániaknak.
