Vallomás az áldozati mécsesnél

Magyar gyilkolt magyart, zsidót, keresztényt, aztán vegyesen – ideológiai sorrendben. Mivel egy közös nemzetbe tartozunk, meg kell tudnunk, meg kell ismernünk a gyilkos nagypapákat és nagymamákat.

Budapest, 2020. február 24. Katonai díszõr a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen a ferencvárosi Málenkij robot emlékhelyen 2020. február 24-én. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Néhány hete az egyik kerületi polgármester – unokai minőségben – kiállt a nyilvánosság elé, és könnyezve azt mondta: „A nagyapám gyilkos volt. Én pedig, bár nem tehetek semmiről, de hozzá tartozom, így együtt fájdalmas részei vagyunk a közösség, a nemzet történetének.” Kétségtelen, hosszú évek óta az első alkalom, amikor a magyar politikai emlékezet feledésfolyamába követ hajít valaki. A valaki Pokorni Zoltán, aki a pesti gettó felszámolásának 75. évfordulójára időzítette döntését, és tárta nagyapja, Pokorni József tettét az emlékező közönség, az ország elé. Megvallotta: sajnos a családomhoz hozzátartozik egy gyilkos. Egy nyilas gyilkos.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján tűnődéseim közül felbukkan a Pokorni-unoka közelmúltbeli pokoljárása. Mára életük derekán túljutott – egykor frufrus, Beatles-frizurás – unokák százait látom, amint a kerületi döntéshozó tiszteletre méltó vallomásához csatlakoznak, és megrendülten igyekeznek a kommunizmus áldozataira emlékező események színpadaira felállni, hogy önkéntes bejelentésükkel szintén követ dobjanak a magyar politikai emlékezet feledésfolyamába. Egyenként azt mondanák: sajnos a családomhoz tartozik egy gyilkos. Egy kommunista gyilkos. Az áldozat pedig a családom, a nemzetem, bár én személy szerint nem tehetek róla.

Mert igaz! Magyar gyilkolt magyart, zsidót, keresztényt, aztán vegyesen – ideológiai sorrendben. Mivel egy közös nemzetbe tartozunk, meg kell tudnunk, meg kell ismernünk a gyilkos nagypapákat és nagymamákat. Mert ugyanolyan alávalók az 1945 utáni kommunista gyilkosok, mint az 1945 előtti náci Pokornik. Azt kérem és várom tehát a nemzet tagjaként, hogy az érintett és élő unokák végre emelkedjenek felül egzisztenciális félelmükön, esetleg illetéktelenül örökölt előnyeiken, röviden: a restségükön, amely Pilinszky János szerint metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Ne térjenek ki előlünk, akikkel azonos módon szeretnek, örülnek vagy dühöngnek, hanem szembesítsenek őseik bűnös tetteivel. Mert az egyéni felelősségen túl közösségi felelősség is kötelezi önöket, unokákat.

Országszerte vallomásra ösztönözzük többek között Sztálin legjobb tanítványának, Rákosinak, az ÁVO, majd az ÁVH parancsnokának, Péter Gábornak, a Katonapolitikai Főosztály vezetőinek, Münnich Ferenc belügyminiszternek, Farkas Mihály honvédelmi miniszternek, Gerő Ernő államtitkárnak, Aczél György kulturális diktátornak, a rögtönítélő és a koncepciós perek vérbíróinak, a kínzásokat, a kivégzéseket elrendelőknek, az egyházakat üldöző hivatalok vezetőinek, a „Mától kezdve lövünk! Marosán György”-nek az unokáit csakúgy, mint a körömletépő Bauer, a belügyminiszter-helyettes Földes, az ávós ezredes Pető és Biszku Béla unokáit.

Vallomásra ösztönözzük nem mellékesen a magyarok millióinak életét tönkretevő 2.400/1945. számú, államosításról szóló törvény elrendelőjének, Nagy Imrének, az unokátlan Moszkva-bérenc Kádárnak, a recski, a hortobágyi, a kistarcsai internálótábor parancsnokainak, az Országház előtti, a mosonmagyaróvári, a tiszakécskei, a salgótarjáni sortüzek parancsnokainak, az ­ávós ruhában, fegyverrel szolgáló Horn Gyulának és az 1956. november 4-én hajnalban – az egyik első orosz tankban – a pesti forradalomra támadó Apró Antalnak az uno­káit. (Tudom, a felsorolás közel sem teljes, ahhoz nagyon sokan nagyon sok nevet tudnának még hozzátenni.)

Miért kövessék Pokornit? Mert őseik áldozatai, azaz mi, a nagy többség, részei vagyunk oda és vissza egymás életének, adott esetben szűkebb közösségeinek, esetleg családjainak. Tudjuk egymásról, hallottuk másoktól, hogy mit, hol és mikor, de kínos köhintéssel, tapintatos mellébeszéléssel, flegma kézlegyintéssel tetszenek hárítani: minek a múltról beszélni, elmúlt. Igaz, de elmúltából született a jelen, olyanra, amilyen. Tudnunk kell, miféle közösségi és egyéni eredők mentén vagyunk most együtt, alkotunk falut, várost, országot és nemzetet. Sok idő elmúlott, mégsem biztos, hogy a történelem negyvenöt évig lefüggönyözött ablakú vonatán fenntartás nélkül szeretnénk önökkel tovább zötykölődni, mégis ez a helyzet. Igaz, már besüt a nap, de önök még mindig szem­ellenzőkkel igyekeznek továbbra is árnyékba rejteni mindazt, ami pedig a „nagy világosságra tartozik”.

Megadjuk az esélyt. Íme a tisztulás fényes aktusa. Ráadásul pénzbe, pozícióba, de még a nagyszülők örökségébe sem kerül. Hát ne szalasszák el gyáván! Mint a gyilkosok és az áldozatok utódai közös fedél alatt élünk, vallomásra és feloldozásra ítéltettünk, ha már az igazságtételt nem öltöztettük taláros ruhába. Beletörődve, de nem felejtve megadjuk az esélyt. Éljenek vele! Vallomásukkal utat nyithatnak az áldozatok közössége felé.

A szerző újságíró