Ami lényeges, az úgyis rejtve marad, ami pedig cseppet sem fontos, az hamar az újságok címlapjára kerül. Donald Trump úgy kormányozza az Egyesült Államokat, hogy a „mértékadó” sajtó minden nap élveboncolja, immáron három éve, és előrevetíti, hogy úgyse húzza ki a ciklus végéig.
No és persze azt az Orbán Viktort fogadja, akiről hanyag eleganciával azt írják, hogy „szélsőjobboldali”. No meg antiszemita. Ilyen cikkekből van ezer, egymást ismételgető, összekacsintós, minden alapot és ismeretet nélkülöző írás, előre eldöntött ítélettel, miszerint Orbán Viktor diktátor, Trump szintén, és mindkettő süllyedjen el, hadd irányítsa az illetékes országokat az, akit a cikkíró szeret.
New Yorkból meg lehet írni, hogy Magyarországon antiszemita mindenki, főleg Orbán Viktor, de mégis Budapest azon nagyon kevés európai városok egyike, ahol az Élet menete nevű felvonuláson a rendőrök csak nézelődnek, mert nincs kitől védeni a hazai zsidó közösséget, Malmőben pedig páncélfal rejti az ottani zsidó közösségi házat, alig lehet megtalálni, és nincs csengő.
Pedig Stefan Löfven svéd miniszterelnök nem áll antiszemita hírében. Emmanuel Macron francia elnök sem, mégse szokás Párizsban Élet menetét tartani.
A tények viszont alaposan eltorzulnak, mire újságcikkekké varázsolják őket, így a nyugati, liberális szemlélet dicsőségére egyszerűen rá lehet mondani a magyar kormányfőre, hogy antiszemita, a CEU-ra pedig azt, hogy bezárt. Aki akarja, elhiszi, és nagyon kevés amerikai fog utánanézni, vajon működik-e az egyetem.
Aztán telik-múlik az idő, s kiderül, hogy se a Trump-féle Amerika nem omlik össze, a hisztérikus cikkek ellenére az elnök ma is meglehetősen népszerű, se az „ellentmondásos” miniszterelnök irányította Magyarország nem senyved, hanem kiemelkedően fejlődik, a választók pedig újra meg újra a Fidesznek szavaznak bizalmat. Mert egy országot és egy politikai helyzetet nem lehet összefoglalni egy aprócska újságcikkben, és nem is ez a cél, csak a hangulatkeltés.
űMagyarország miniszterelnöke úgy tudott elutazni Washingtonba tárgyalni az amerikai elnökkel, hogy az őrületes ellenszélben is volt értelme a látogatásnak. Mert van vízió mindkét oldalon, irányítás, tervek, így az együttműködés is lehetséges, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ugyanakkora a súlya Magyarországnak és az Egyesült Államoknak.
Nincs rosszabb egy fotóért ácsingózó közép-európai vezetőnél, láttunk ilyet sokat. A bennünk élő kicsi Kádár János súgja, hogy milyen értéktelen senkik vagyunk, s kegynek fogjuk fel, ha egy nagy ország vezetője hajlandó beszélgetni velünk. Van, aki ezt elhiszi, s van, aki végleg elhallgattatja a gonosz öreget. Magyarország nem világhatalom és nem is lesz az soha, az Egyesült Államok pedig nem lehet az az ország az Egyesült Királyság után, de Uruguayt megelőzve.
A diplomácia összetett művészet, az a célja, hogy a lehető legnagyobb eredményt érjük el az országnak, biztosítsuk a stabilitását, de ne adjunk túl sokat. Ezzel együtt ez a játszma soha nem ér véget, folyamatos az erőfeszítés, az egyeztetés, stratégiai gondolkodásra van szükség, jó partnerekre és némi szerencsére.
A mostani találkozó nagy reményekkel tölthet el minket, hiszen innen tovább lehet lépni, folytatni az elkezdett utat, nem feledve se a többi partnert, az Európai Uniót, Oroszországot, Kínát, a Balkánt, azt a szövetségi rendszert, amelyért annyit küzdött Magyarország.
A kicsi Kádár János csak egy fotót akar az Amerikai Egyesült Államok nagy hatalmú elnökével. Amíg ő él, addig az ellenszél is mindig fújni fog.
