Azt írja az újság, hogy „a néppárti frakció 75-80 százaléka kész kitenni a Fideszt” – mármint ugye a néppártból. Ezt január 21-én írta az újság, sőt nem egyszerűen egy újság, hanem „az újságok újságja”, a HVG.
„A Spiegel szerint nem zárják ki a Fideszt az Európai Néppártból” – írja ezek szerint a Spiegel, s idézi az „újságok még újságabbika”, a 444, igaz, már január 24-én. S az indoklás is megvan, így szól: „[…] nem zárják ki a Fideszt az Európai Néppártból (EPP), mert nincs meg a magyar kormánypárt tagságának megszüntetéséhez szükséges többség a jobbközép erőket összefogó pártcsaládban […]”.
Értjük. Három nap alatt valamiért elolvadt a 75-80 százalékos többség, van ilyen. Főleg, ha a „független” lapokat és „újságírókat” nem készítik fel eléggé összehangoltan a függetlenségre.
De ez most mellékszál. A lényeg a mi szempontunkból az, hogy akkor most örüljünk ennek a hírnek, mármint hogy nem zárják ki a Fideszt az EPP-ből vagy mit kezdjünk vele? A magam részéről kifejezem fölöttébb nagy örömömet és megelégedettségemet, ugyanakkor határozottan szeretném kijelenteni, hogy semmi okunk sincsen a néppártban maradni.
S ha ennek is szeretnénk a végére járni, Rejtő Jenőt javaslom kalauznak, ezen belül pedig talán legjobb regényét, Az előretolt helyőrséget. Nos ebben, Afrika felé hajózva, Troppauer Hümér, a költő verseit olvassa fel a szűk és büdös hajófenékben. De nem arat osztatlan sikert, lássuk csak:
„– Azonnal hagyja abba ezt a marhaságot – mondta egy kanadai óriás.
– De, uraim… Hát nem szépek az én… verseim? – Úgy látszott, hogy nyomban sírva fakad.
– A maga versei unalmasak és hülyék… – kiáltotta öklét rázva egy görög díjbirkózó.
Ami azután következett, az olyan volt, mint valami rossz álom. A költő úgy vágta szájon a görög díjbirkózót, hogy az repedt állkapoccsal röpült egy vasoszlopnak és elájult. Azután egyetlen könnyed mozdulattal a kanadai favágót fél kézzel nekicsapta a társainak. Még néhány zord kritikus sietett az erélyes költő ellen… De hiába. Troppauer úgy dobta egyiket a másikhoz, mint apró forgácsot. A katonák döbbenten, ijedten nézték… A harc befejeződött, a művész egymaga állt a helyiség közepén és szemrehányó pillantással körülnézett. Valaki nyöszörgött, de különben csend volt. A költő visszaült a helyére, kisimította piszkos papírcsomóját, és fennkölten így szólt:
– Anyám, te vagy árva fiad csillaga, írta Troppauer Hümér. Első ének…
A több mint huszonkét oldalas verset azután már feszült figyelemmel hallgatták végig a légionisták.”
Na most az a helyzet, hogy a néppárt vezetősége, Weberrel az élen, a hülye verseit olvassa fel nekünk liberalizmusról, nyitott Európáról, befogadásról, közös európai értékekről miegyébről, és mi szóltunk elsőnek, hogy ezek a versek unalmasak és hülyék. Ráadásul öngyilkossággal érnek fel. Azóta a néppárt a többivel összefogva üt-vág bennünket, hajigál a sarokba a lengyelekkel, olaszokkal, csehekkel együtt. És a helyzet a lehető legegyszerűbb ma már: hallgatjuk-e tovább is, összeverve és megfélemlítve a sarokban a több mint huszonkét oldalas költeményt, vagy távozunk végre, és mélyet szívunk a szabad levegőből?
Én az utóbbira szavazok. És nincsen szó sértődésről, a politikában állítólag nem szabad sértődősnek lenni. Vagyis nagy tisztelettel üdvözlünk mindenkit, különösképpen Weber őrmestert, ő most a soros, aki egy „jólelkű, nyájas altiszt benyomását szerette volna kelteni. Viszont a pártoló és jóindulatú arckifejezése egy áldozatát megnyugtató hóhér és egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait egyesítette, valami diabolikus derűben”, szóval közöljük: semmiben sem értünk egyet veletek, úgyhogy távoztunk! Ezt kell tegyük!
