Walter Matthau helyén Joe Biden, George Burnsén pedig Bernie Sanders – új szereposztásban játsszák ma Amerikában Neil Simon nemcsak a New York-i, de a pesti Broadwayn is népszerű komédiáját, a Napsugár fiúkat.
A zsörtölődő öregembereket megelevenítő szüzsé annál is jobban illik a szuperkedd után a Demokrata Pártra, hogy a harmadik szenior, Michael Bloomberg tegnapra bedobta a törülközőt, hiába tapsolt el több száz millió dollárt a saját pénzéből a kampányára. A nemrégiben még igen népes mezőny így kétfősre szűkült; Elizabeth Warren szenátornő visszalépése csak idő kérdése. Lehet persze egy tisztességben megőszült, szépkorú jelölt a legalkalmasabb egyben.
De sokat elárul a Donald Trumpot négy éve szakadatlanul támadó demokraták megújulási képességéről, hogy az elnök kihívóinak szűkített négyes körébe – Bloomberget és Warrent is ideszámítva – kizárólag hetvenen felüliek kerültek be. Az elnökjelöltségre esélyes két rivális közül a 77 éves Biden az öcskös: Sanders nála is idősebb egy esztendővel. A volt alelnök agytekervényei – ez nyilatkozataiból is kitűnik – már nem forognak úgy, mint régen. Sandersnek pedig az ősszel szívinfarktusa volt. Mindennek nem lenne talán ekkora jelentősége, ha nem az ország legfontosabb – ráadásul az egész világra kihatással bíró – politikai állásáról lenne szó.
Vannak más problémák is. Biden részéről egyetlen karakteres – és egyben értelmes – megnyilatkozás nem ugrik be az embernek. Bajnoka ő a hímezésnek-hámozásnak, hogy a politikai centrumban maradhasson. Sanderstől viszont több is beugrik – sajnos. A lánglelkű szenátor még Európában is szocialista élharcosnak számít, az amerikai átlagszavazó számára pedig kifejezetten elborzasztóak az olykor Kubát dicsőítő radikális baloldali, kommunisztikus nézetei. Jelentős kivételektől eltekintve – mint Kaliforniában, a legjelentősebb szövetségi államban – így gondolhatták ezt a demokrata párti előválasztók is. A szuperkedden váratlanul nagy tömegben támogatták most Bident Sanders ellenében.
Az egymillió dolláros kérdés az: ki nyer kettejük közül? Vajon az-e, aki a legalkalmasabb Trump novemberi legyőzésére? Az elnök kampánycsapata mindenesetre jobban tart Barack Obama egykori alelnökétől. A bizonytalan szavazók körében a se hús, se hal Biden ugyan kissé unalmas, de megfelelő választásnak tűnhet, míg az Amerikát Európává alakítani akaró, bevándorláspárti Sanders éppúgy megosztó személyiség, mint Trump, csak éppen 180 fokkal elforgatva. Árulkodó, hogy jelentős emelkedéssel nyitottak tegnap a vezető New York-i tőzsdeindexek, miután Amerika arra ébredt: Biden meg tudta állítani Sanders eddigi menetelését.
Készülnek arra vonatkozó felmérések, hogyan alakulna egy Trump–Biden, illetve egy Trump–Sanders párharc. De ezeket talán nemcsak korai nézegetni, hanem kérdés, egyáltalán érdemes-e: négy éve Trump – az amerikai választási rendszer sajátosságaiból adódóan is – a felméréseknek ellentmondva győzte le Hillary Clintont. Pedig hárommillióval kevesebb szavazatot szerzett nála. Változóban van Amerika politikai demográfiája is.
A spanyol ajkúak most veszik át a legnépesebb kisebbségi szavazótábor szerepét a feketéktől. Ironikus, hogy a Puerto Ricó-i származású New York-i képviselőnő, Alexandria Ocasio-Cortez azért nem lehet Sanders alelnökjelöltje, mert túl fiatal hozzá, az alkotmány szerint nem töltheti be a posztot. Elképzelhető, hogy a jelentős számban spanyol ajkúak lakta Floridában dől majd el minden. Az elmúlt csaknem hatvan évben egyszer fordult elő, hogy nem az lett az elnök, aki megnyerte Floridát. Mint az rendszámtábláikon is olvasható: a Napsugár államot.
