Az űrkutatás mindig sokkal többet jelentett, mint hihetetlen mérnöki bravúrok sorozatát. Az űrben az ember önmagát múlja felül, önmaga erkölcsösebb, jobb változatát mutatja. Valóban testvér tud lenni a sok nemzet gyermeke, vállvetve küzdenek a problémák leküzdéséért, öregbítik nemzetük hírnevét, s nagyon büszkén viselik a zászlót a szkafanderen. Kapu Tibort saját szavai szerint tizenötmillió magyar emelte fel oda, ahol most van, és ebben tökéletesen igaza van. A nyíregyházi fiatalember minket képvisel, ő volt a legalkalmasabb, a legjobb közülünk, így ő halad most a Nemzetközi Űrállomás felé. Mert mi nem tudnánk ezt megcsinálni, de ő se tudná, ha mi nem emeljük fel őt.
Az űrkutatás nem turizmus, Kapu Tibor útja tudományos mérföldkő, s nem csupán nekünk, magyaroknak. Bizonyos kísérleteket csak súlytalanságban lehet elvégezni, nagyon különleges körülményekre van szükség, hogy sikert érjenek el. A magyar kutató feladata az, hogy alternatív utat keressen a többiek számára, azoknak a tudósoknak, akik nehezen tudnak kiszabadulni a számukra megszabott keretek közül. A nagy űrjáró nemzetek kutatási programjai ugyanis leginkább a gyárakhoz hasonlítanak. Pontosan tudják, milyen kérdésekre kell választ találniuk, van pénz, paripa, fegyver, de az a bizonyos szikra, amely a gyúelegyet berobbantja, hiányzik. Ez pedig nem emberi hiba, inkább neveltetési és kulturális probléma. Mert az amerikai a csillagok felé tör, az orosz pedig a kozmosz sötétjének a titkait akarja megfejteni. Nekünk, magyaroknak mindkettő különösen izgalmas, és talán valóban képesek lehetünk arra, amire a gigászok nem. Az egyértelmű, hogy Kapu Tibort nem kötik az iskolai szabályok, ő nem a NASA vagy a Roszkozmosz embere, vagyis a szikra benne lapul. Azt viszont csak utólag tudjuk meg, mi lett sikeres, és milyen ötlet halt el végül. Mert ne feledjük, a zseniális ötletek nem feltétlenül sikeresek, hiszen a jó bornak is kell a cégér.
A tizenötmillió magyar Kapu Tibort emelte fel az űrbe, Kapu Tibornak pedig ezt a lendületet kell továbbadnia a világnak. Ez így együtt ugyanis már nagy erő egy igencsak komolyan vehető nemzettől. Az űrben ugyanis nem jártak sokan, nekünk pedig már a harmadik fiunk vesz részt ilyen misszióban Farkas Bertalan és Simonyi Károly után. Kicsit olyan ez, mint az olimpia, ahol méretünkhöz és feltételezett erőnkhöz képest sokkal túlteljesítjük az elvárásokat immár száz éve folyamatosan. Az űrkutatás a legszebb és legméltóságteljesebb nemzetek közötti versengés, amelyben mindenki a legjobbját nyújtja és úgy tud igazi hazafi lenni, hogy segít a többieknek, amolyan közös, emberi célokért. Épp ezért hatalmas dolog, hogy a kis Magyarország ennyire nagy szeletet tudhat magáénak a nemzetközi űrkutatási tevékenységből. A határ pedig stílszerűen a csillagos ég, hiszen az űrjárók egymás nyomába lépnek, új Farkas Bertalanok, Simonyi Károlyok és Kapu Tiborok jönnek, olyanok, akik tegnap a televízión vagy interneten követték a történelmi misszió indulását. Nem tudjuk, merre kanyarodik az űrkutatás, megmarad a Föld óvó közelségében vagy nagyobbra tör. Az viszont biztos, hogy Magyarországnak elemi érdeke részt venni ebben a kutatómunkában, amely üzlet is egyben. Az űrkutatás önmagában soha nem lehet profitábilis, de a kísérőtevékenységek bőven visszahozzák a bele fektetett pénzt. Ez az újfajta gazdaság, amikor nem állami szereplők kukkantanak be a csillagok közé, hanem magáncégek megbízottjai. Egy nap talán megtudjuk, milyen eredménnyel járt Kapu Tibor űrutazása, de az erkölcsi siker már most az övé, s áttételesen mindazé a tizenötmillió magyaré, aki őt felemelte.
