Milliárdokat költünk a menekültügyre

Tízéves a menekültügy. Ennyi ideje, hogy a Magyarországot tranzitországnak használó vagy új otthonul választó emberek áradatának sorsát, jövőjét intézményes keretek között, az ENSZ-előírások figyelembevételével, betartásával, a nemzetközi szervezet segítségével és felügyeletével intézik Magyarországon. A menekültáradat a romániaiakéval kezdődött 1987-ben. Akkor még csak 300 millió forintos letelepedési alapot különített el a kormány e célra. Aztán jött a Jugoszlávia felbomlását követő háború, a véget érni nem akaró délszláv válság, majd a teljesen eltérő kultúrával, vallással, étkezési szokásokkal bíró boszniai menekültek sora. 1998-ban a korábbinál 700 százalékkal többen folyamodtak menekültstátusért a magyar hatóságokhoz, s a koszovói válság következményeként idén ez a szám tovább emelkedik. Csupán augusztus végéig többen kértek menedéket Magyarországon, mint a múlt évben, s közülük ötezren Koszovóból jöttek. Tíz év alatt 68 424 külföldi kért, s 1293 kapott menekültstátust, 5315 kérelmezőnél viszont meg kellett szüntetni az eljárást, mivel egyszerűen eltűntek. Dobó István, a Menekültügyi és Migrációs Hivatal vezetője szerint ez azt jelenti, hogy vagy sikerült az embercsempészek segítségével illegálisan elhagyniuk Magyarországot, vagy papírok nélkül, illetve hamis okmányokkal élnek továbbra is itt. Az illegális migráció és a menekültügy között ugyanis szoros a kapcsolat, hiszen a szervezett embercsempész-hálózatok nem a rászorultság, hanem fizetség szerint válogatják klienseiket. Az igazgató a számok tükrében állítja: továbbra is csak tranzitországnak tekintik Magyar-országot a hazájukból menekülők. A tapasztalatok viszont azt mutatják, az Ausztria felé távozókat a toloncegyezménnyel élve azért küldik vissza nyugati szomszédaink, mert úgy vélik, hazánk ideális hely a harmadik országba települni szándékozóknak. – Ez amolyan róka fogta csuka esete, ami ellen tenni nem lehet, s aminek következtében a menekültjogot kérők száma ilyen mértékben megnőtt – fogalmaz Dobó István. Horváth Lajos, a bicskei befogadóállomás igazgatója nem titkolja, hogy tudnak az embercsempészek ténykedéséről, ismerik a rendszeresen felbukkanó taxisokat, akik a zöldhatárra viszik a nyugat felé távozni szándékozókat, tudják, hogy van kapcsolatuk a táboron belül, aki megszervezi a csoportokat, de bizonyíték nincs a kezükben. Az embercsempészek között dúl a konkurenciaharc, ezért többen úgynevezett bónuszutat biztosítanak. Ha első próbálkozásra nem sikerül átvinni a határon a továbbjutni akaró külföldit, az előre kialkudott összeg fejében másodszor már ingyen csempészik ki az országból. Dobó István a Napi Magyarország kérdésére elmondta: a menekültstátust kérők kötelesek tűrni a közegészségügyi ellenőrzést, azt, hogy fényképet készítsenek róluk és levegyék ujjlenyomataikat, amelyeket az Országos Rendőr-főkapitányság daktiloszkópiai gyűjtőjében tárolnak. Határozottan cáfolta, hogy a menekültstátust szerzettek közül sokan követnének el bűncselekményt, mert – mint mondta – az ilyesmiről visszajelzést kapnak. – Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága hárommilliárd forintot és 120 ezer dollárt fordított a magyar menekültügyre – mondta Stefan Berglund, a szervezet budapesti képviseletének vezetője a bicskei táborban tett látogatáson. Idén 900 ezer dollárból gazdálkodhatnak, s költségvetéséből a Belügyminisztérium több mint egymilliárd forintot különített el e célra. A látottak alapján van helye a pénznek. Az egykoron az M1-es autópályát építőknek készült munkásszállóból kialakított tábor zsúfolt. A barakkszerű épületek 350-360 férőhelyén jelenleg 33 országból több mint ötszázan szoronganak. Közel százan Afganisztánból, háromszázan az egykori Jugoszláviából, s többen Bangladesből, Kamerunból és Srí Lankából. Ők vagy célirányosan ide jöttek, és egyszerűen megálltak a tábor kapujában, vagy itt dobták ki őket a kocsiból a csempészek, vagy fenn- akadtak az illegális határátlépésnél. A többségnek fogalma sincs arról, mi az, hogy menekültügy, a gombaként szaporodó, szervezett hátterű embercsempész-hálózatok annál felkészültebbek. Nem véletlen, hogy a nyugatra készülő, s megkopasztott, rendszerint Európán kívülről érkező menekülőket épp Magyarországon teszik ki. A kék-rózsaszín-piszkosfehér és cifra mintásra pingált házak között kihúzott kötélen mosott ruhát lenget a szél. Százötven-kétszáz gyermek van a táborban, a legfiatalabb afgán csöppség tíz napja született. Az udvaron fekete hajú, gombszemű arab gyerekek önfeledten játszanak a szőke vajdasági kislánnyal és az afrofrizurás nagyobbacska fiúval. Számukra nem gond a nyelvismeret hiánya. A büfé előtt, az ebédlőben, a pingált totemoszlop árnyéká-ban angol nyelvet tanulnak a harmadik országba készülők, míg a kerti padokon arab és afgán férfiak semmittevéssel töltik idejüket. A bejáratnál embermagasságú ráccsal körülvett terület a karantén. Ide kerülnek a frissen érkezettek, akik az egészségügyi vizsgálatok eredményének elkészültéig nem hagyhatnák el a körletet. Mégis innen távoznak a legtöbben illegálisan. Két-három napon belül az elszállásoltak 80 százaléka megszökik: közülük legtöbben néhány hét, hónap múltán – más néven – kerülnek vissza. Vagy önként jönnek, s próbálnak ismét szerencsét, vagy hozzák őket a rendőrök, mert lebuktak. Van, aki öt-hatszor kopogtatott az iroda ajtaján, és mindannyiszor más néven igazolta magát. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok mennek el, akik tudják: esélyük sincs a menekültstátus megszerzésére. A hazudozókat speciális alapkérdésekkel buktatják le. Ilyen, látszólag kötetlen beszélgetés közben bukott le az a magát kongói-nak mondó, menekültstátusért folyamodó férfi, aki a kérdésre a kameruni focicsapat tagjait sorolta fel. Nem kell különösebb furfang vagy bátorság ahhoz, hogy a karanténból kijöjjön bárki is. Az itt élők nemes egyszerűséggel kivágták a kerítés drótfonatát. Ott sétált ki a kétgyermekes vajdasági család is. A villanyoszlopot támasztó apa azt meséli, hogy nem tudta tovább elviselni az otthoni állapotokat. Szörnyű volt számára, hogy elvártáktőle: tagadja meg magyarságát. Munkahelyén, ahol mindössze hárman voltak magyarok, kiküldték őket, ha anyanyelvükön akartak beszélni. Felesége szerint viszont csak a feketézőknek termett babér. A családonként márkában kapott juttatás a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz sok. A boltok üresek, s ha ritkán jött is áru, a seftelők vittek el mindent, hogy busás felárral adjanak túl rajta. A kisiskolás lánykának és fiúnak hiányoznak ugyan a barátok, de az iskola kevésbé, hisz itt is tanulhatnak. A szülők remélik, megkapják a menekültstátust, s a telet még átvészelhetik Bicskén. Aztán eladják a vajdasági házat, és bár már nem fiatalok, új, szebb életet kezdhetnek... A bejárat közelében szőke, rövid hajú fiatal nő bámészkodik. Amikor megtudja, hogy újságíróval hozta össze a véletlen, riadtan néz körbe, s szálláshelyére invitál. Az emeletes ágyakkal zsúfolt, tizenkét fekhelyes szobában szinte lépni alig lehet. Mária szavaiból tanácstalanság, kétségbeesettség sugárzik. Erdélyből jött át még 1993-ban, s azóta turistaként él itt. Amikor lejárt a tartózkodási engedélye, átment a határon, legalizálta útlevelét, s újból visszajött. Így tett, amikor gyermekeivel terhes volt. Élettársa szüleinél éltek, de a férfit magával ragadta a játékszenvedély. Minden pénzüket, még Mária feketemunkával szerzett jövedelmét is a félkarú rablókba dobálta. A szülők minden baj okának az erdélyi asszonyt tartották, ezért kidobták a házból, a gyermekeket pedig állami gondozásba adták. Ura egy vita hevében olyan erővel vágta hasba az asszonyt, hogy kórházba került. Ekkor járt le a tartózkodási engedélye, sőt az útlevele is. Most Bicskén van, s attól retteg, hogy vissza kell mennie Romániába a gyermekei nélkül, akik magyar állampolgárok... Összetűzések nincsenek a befogadóállomáson. Ha össze is kapnak, inkább azon, ki mivel akarja idejét tölteni a sportpályán. Legutóbb az afrikaiak röplabdázni, az afgánok focizni akartak. Nyelvi problémák nincsenek. Az itt dolgozók profi szinten beszélnek szerbül, románul, oroszul, angolul, konyhanyelven franciául és németül. A hivatalos meghallgatások anyanyelven történnek, hivatalos tolmáccsal, hogy utólag véletlenül se érvelhessen senki azzal: félreértett valamit.