A hitelrombolás politikai hozadéka

A kormánnyal nem rokonszenvező lapok olvasói leveleiben szokott menetrendszerűen felvetődni a kérdés: mivégre, hogy Orbán Viktor és a Fidesz annyira, de annyira gyűlöl mindent, ami az előző kormányzati ciklushoz vagy az előző rendszerhez kötődik. Ezek az olvasók többnyire bevallják, hogy 1998-ban a Fideszre szavaztak, de most óriásit csalódtak. Ha az olvasói leveleket alaposan elemeznénk, kiderülne, hogy a politikailag legaktívabb (véleményét nyilvánosan közölni akaró) állampolgári csoportba mindenekelőtt azon polgártársaink tartoznak, akik elégedetlenek voltak a Horn-kormánnyal, ezért az MSZP–SZDSZ koalíciótól a Fidesz felé fordultak, amelyből most kiábrándultak.Alapélményük tehát a csalódás és a kiábrándulás, és képtelenek megállni, hogy ezt az érzésüket nap mint nap meg ne osszák velünk. Ebből a csoportból kiindulva úgy tűnik, hogy az állampolgárok két másik fontosabb halmaza csöndben marad: azok, akik a Horn-kormánnyal, tehát az MSZP és az SZDSZ kormányzati teljesítményével elégedettek voltak, illetve az Orbán Viktor vezette polgári koalíció támogatói. Nem valószínű azonban, hogy Horn Gyula és Orbán Viktor kormányának támogatói, tehát azok, akiknek viszonyulása pozitív, általában magukba zárkóznának, csendben maradnának, és szinte csak a Horn- és az Orbán-kormánytól egyaránt elpártolókban lenne közlési kényszer, s közülük is csak azokban, akik a polgári kormányban nagyobbat csalódnak. Nemcsak azért kételkedem ebben, mert ha így lenne, akkor a társadalompszichológusok, a szociológusok és a politológusok, valamint a közvélemény-kutatók már réges-régen erről beszélnének, de hát nem beszélnek, hanem azért is, mert az Antall-kormány alatt bebizonyosodott, hogy az olvasói levelek gyakran manipuláltak voltak.Nyugaton élő magyarok szívesen fektették volna be tőkéjüket Magyarországon, de Csurka István, Király B. Izabella stb. egy-egy antidemokratikus megnyilatkozása akkora riadalmat keltett bennük bevallásuk szerint, hogy elálltak szándékuktól. Ijedtségük persze akkora volt, hogy azt rögtön meg is írták a magyar lapoknak, de nem egyszer kiderült az emigráns szervezetek jóvoltából, hogy az illető és vállalkozása ismeretlen.Mindegy, hogy ki mozgatta ezeket az álkapitalista álmagyarokat, s az is könynyen meglehet, hogy az illetékes szerkesztők és lapok áldozatai voltak ténykedéseiknek, a lényeg az, hogy olvasók tízezreiben keltették fel vagy növelték a csalódottság és a kiábrándulás érzését. Az akkori helyzet is sok mindenben hasonlított a maihoz: nem nagyon szóltak azok, akik az előző rendszert vagy kormányt, Németh Miklós kormányát dicsérték vagy támogatták volna, és nem vált nyilvános viták tárgyává, hogy Németh Miklós és kormánya vagy a reformszocializmus milyen téren volt vagy lett volna jobb választási alternatíva Antall Józsefnél és kormányánál. Ellenben kezdettől fogva uralta a nyilvánosság fórumait az, hogy mekkora veszélyt és katasztrófát jelent a társadalomra minden egyes perc, amelyet Antallék a kormányzással töltenek. Azt lehet mondani – nem tekintve el természetesen az Antall- és Boross-kormányok tényleges teljesítményétől és hibáitól –, hogy az eredmény ezek után logikusan volt az, hogy az MSZP elképesztő mértékben sokszorozta meg szavazatait. Az MSZP, nem pedig a másik, az akkor még az SZDSZ vezette rendszerváltó alternatíva.A képlet tehát a következő: a polgári, jobboldali kormányokkal szemben folytatott negatív kampányok, amit nem azonosítok politikájuk reális bírálatával, a döntően a Kádár-korszakban szocializálódott társadalom egy jelentős részét arra ösztönzi, hogy nosztalgiával gondoljon vissza a szocializmusra és rokonszenvezzen a szocialistákkal, feltéve, ha (!) a szocializmus, valamint a Németh- és Horn-kormányok teljesítményét nem kell nyilvánosan megvédeni. A politikai és társadalmi nyilvánosság ilyetén való működésének vagy működtetésének a jelek szerint igazából egy nyertese lehet csak: az MSZP. Hipotézisem az, hogy 1994-ben még azért lehetett az SZDSZ a második legerősebb párt, mert – mint ilyen – élen járt az Antall József és az MDF elleni negatív kampányban, tehát annak bizonyos hozadékát besöpörte, ellenben a szocialistákkal való – Demokratikus Chartán keresztüli – akcióegysége igazából megkímélte az MSZP-t attól, hogy a nyilvános vitákban magyarázkodásra és védekezésre kényszerüljön. Ha úgy tetszik, az SZDSZ kikaparta a kormányzati gesztenyét a nyilvánosság tüzéből az MSZP-nek.Ilyen okokkal tudom magyarázni, egyebek mellett az SZDSZ mélyrepülését és az MSZP viszonylagosan jó szereplését az 1998-as választásokon. Az SZDSZ stafírungja az 1994-es kormányzati házasságban mindenekelőtt a nyilvánosság fórumainak rokonszenve volt: az SZDSZ fölé tartott ernyő alá bekucoroghatott az MSZP is. Amennyiben a Horn-kormány elleni, akkor ellenzéki támadások és bírálatok rokonszenvet keltettek a kormány iránt, akkor annak hasznát a szocialisták látták. Másrészt a kormánypárti kommunikációs manőverek (egy-egy téma nyilvánosságra hozatalától az elhallgatásig) is végső soron az MSZP-nek tettek jót. Ennek hatását látom a siófoki és a székesfehérvári időközi választások eredményében is. A tavalyi választások óta az SZDSZ igen aktív volt. Az MSZP-től csak olykor-olykor próbált eltávolodni, amit korábban némi túlzással „rugalmas elszakadásnak” neveztem.Ellenben kemény támadásokat intézett Orbán Viktor, a Fidesz és a kormány ellen, aminek viszont nem látni az állampolgári rokonszenvben (közvélemény-kutatásokban) és támogatásban (választási eredményekben) megfogható eredményét. Ahhoz képest, hogy Kuncze Gábor és Eörsi Mátyás, vagy éppen a szabad demokratákhoz közel álló értelmiség lapjai mekkora személyes és intellektuális erőfeszítéseket tettek a Fidesz leleplezésére, az eredmény vajmi kevés. Ha volt is, akkor az most az MSZP-nek kamatozik. Ha például Kuncze és Eörsi sajtótájékoztatóinak komoly hatásuk volt az állampolgárok politikai beállítódá-saira, akkor annak a magyar politikai nyilvánosság egy „normálisabb” működése esetén meg kellett volna nyilvánulnia az SZDSZ népszerűségének egy viszonylag erőteljes emelkedésében.Az SZDSZ részéről és a „pártatlan” sajtó nagyobbik részében most ugyanolyan negatív kampány folyik, ha nem nagyobb, mint az Antall-kormány ellen. A különbség az, hogy bár az MSZP megint nem kényszerül a szocializmus, valamint Németh és Horn kormányainak védelmére vagy igazolására, nincs ellenzéki (ellenzéken belüli) alternatíva, amit az SZDSZ 1994-ben még képviselt. Az Orbán-kormány hitelének SZDSZ általi rombolása is vagy az MSZP karjaiba tereli, vagy a Fidesz mellé sorakoztatja fel a polgárokat.A bizonytalanok pedig az MSZP, a Fidesz és a nem szavazás között vergődnek, de eleddig semmi esetre sem az SZDSZ-t választották. A szabad demokraták által kínált liberális, középpárti és polgári (nem baloldali) alternatíva csak a „kínálati oldalon” tűnhet alternatívának, vagyis választási lehetőségnek, a „fogyasztói oldalon”, tehát a választók körében nem. Utóbbihoz az szükségeltetik, hogy az SZDSZ ne csak az MSZP-vel szembeni eszmei vagy ideológiai másságát domborítsa ki, hanem a napi politikai harcokban bírálja vagy támadja az MSZP múltját, érté-keit, programját és döntéseit.Az SZDSZ-től a Fideszhez pártolt, tehát visszacsábítandó „liberális” szavazók száma nem akkora, hogy az SZDSZ velük harmadik erőként jelenjen meg, ráadásul ezek tekintélyes része addig kitart a Fidesz mellett vagy passzív marad, amíg az SZDSZ-t az MSZP segédcsapatának tekintik. A Fidesz jobbközép vagy konzervatív fordulata nem csak az eleve jobboldali és konzervatív szavazókat vonzotta. Azzal, hogy az SZDSZ az MSZP-vel állt öszsze, az SZDSZ szavazótáborából olyanok álltak át tömegesen, akik nem tekinthetők sem a szó szabad demokrata értelmében „liberálisnak”, sem „jobboldali konzervatívnak”, viszont határozottan és elsődlegesen (!) antikommunisták, de legalábbis MSZP-ellenesek voltak és maradtak.H a tehát az SZDSZ tényleg az MSZP-vel kötött koalíciója miatt elkódorgott nyájat akarja összeterelni, akkor a liberalizmus nem lehet hívó szó. A szabad demokraták rendre elismerik ugyan, hogy a választók a koalícióért „büntették meg” őket, és azt is mondják, hogy „beszélni kell” a koalíció hibáiról, de politikai gyakorlatukat nem eszerint alakítják. Az MSZP miatt a Fideszhez pártolt és nem feltétlenül liberális szavazóikat a liberalizmusra hivatkozással és a Fidesz elleni támadással próbálják visszaszerezni... Talán ennek az ellentmondásnak a belátása vezette az SZDSZ-t arra a vérszegény próbálkozásra, hogy az MSZP-t a „múlt pártjának” minősítse.Az önmagát a „kispártok” kategóriájába leharcoló SZDSZ a dolgok jelen állása szerint nem azért lehet a „mérleg nyelve” a két nagy párt között, mert megnövekedett szavazói bázisa miatt egy koalícióalkotáshoz nélkülözhetetlenné válik, hanem mert a szabad demokraták a kommunikációs stratégiájukkal és taktikájukkal vagy öngyilkos módon győzelemre segítik az MSZP-t, vagy saját érdekükben felveszik a harcot a szocialistákkal, de akkor növelik a Fidesz győzelmi esélyeit. Az MSZP is kísérletet tett már az SZDSZ-től való rugalmas elszakadására, amikor nemcsak a nagymarosi erőművet akarta egy partizánakcióval felépíteni, hanem indoklásul azt állította, hogy az építkezés leállítása a rendszerváltozás szimbóluma volt, tehát kényszerből történt.E z megrendítőleg hatott a szabad demokratákra, s jelezte, hogy a szocialisták az SZDSZ számára igen kényes ponton, az SZDSZ rovására akarnak tőkét kovácsolni a Németh-kormány iránti nosztalgiából. Németh Miklós visszatérésének lebegtetése is inkább a szabad demokraták és a nyilvánosság velük rokonszenvező fórumai „tesztelésének” tűnik. Az SZDSZ viszont továbbra is maga alatt vágja a fát. Éppen a Horn-kormány egyik sebezhető pontján védik a mundért, amikor a Bokros-csomag jótét hatását bizonygatják, de teszik ezt ráadásul olyan retorikával (a „sajnálatos” megszorítások gyümölcsét 1998-tól élvezhették volna a polgárok), hogy az éppen a kádárista reflexekre hat („csak azt lehet szétosztani, amit előbb megtermelünk”). Ami meg hát a szocialisták iránt kelt rokonszenvet. Végtére is nagyon sokak szemében a választások előtt nem Kuncze Gábor, hanem „a” Horn Gyula „adta” a nyugdíjat...