Az igazi magyar szociáldemokrácia

Mai demokráciánk szinte pótolhatatlan vesztesége, hogy – részben a volt állampárt machinációi miatt, részben megfelelő vezetők híján – 1990-ben a nagy múltú Szociáldemokrata Párt (SZDP) nem jutott szerephez. A párt 1944 utáni drámai történetét egy nemrég második kiadásban megjelent alapmű (Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia – Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen; Századvég Kiadó, 1999) mutatja be.A magyar Szociáldemokrata Párt 1890-ben alakult meg. A parlamentbe azonban csak 1922-ben (24 taggal), a Bethlen–Peyer-paktum következtében kerülhetett be. Peyer Károly volt a párt nagy tiszteletben álló vezetője, aki már az őszirózsás forradalom idején harcot folytatott a kommunisták ellen, s a Tanácsköztársaság bukása után a Peidl-kormány belügyminisztere lett. A Horthy-rendszer alatt végig a párt demokratikus irányvonalát érvényesítette, és az angol Munkáspárt példáját tekintette reális útnak. A párt már a harmincas évek elején elvetette a marxizmus számos tételét, és miután a nagyüzemek pártolása helyett a dán mintájú szövetkezetek mellett állt ki, lényegileg a polgári demokrácia elveit követte. A trianoni szerződés békés revízióját kívánta, háborúba lépésünk után pedig – a kisgazdapárttal együtt – követelte csapataink visszavonását és a háborúból való kilépésünket. E két párt ekkor kötött szövetséget, amely a háború után is – rövid ideig – érvényben maradt. Ma sokszor merül fel a kérdés, vajon volt-e a háború vége felé s közvetlenül utána magyar megfelelője annak a pártnak, amely ma az Európai Unió 15 országa közül 13-ban van uralmon, vagy lép föl döntő súllyal. A felelet az, hogy volt, s rendkívül fontos szerepet töltött be addig, amíg előbb Rákosi baloldali blokkjába kényszerülésével, majd a kommunista pártba olvasztásával (1948) el nem veszítette hitelét s értékes vezetői túlnyomó többségét. Az 1944. március 19-i német megszállás után Peyert és a párt több vezetőjét a Gestapo Mauthausenbe hurcolta. Ekkor jött el Szakasits Árpád ideje, aki ugyan korábban a párt főtitkára volt, de baloldalisága miatt 1943-ban leváltották. Az illegalitásban működő Szociáldemokrata Párt és a kisgazdapárt kezdeményezésére megalakult a Magyar Front, ez tömörítette a demokratikus pártok és a Békepárt néven szereplő kommunisták néhány vezetőjét. Ebben a szociáldemokratákat már Szakasits képviselte, aki a szakszervezetek és a párt többi vezetőjének ellenzése dacára október 10-én megállapodást írt alá Kállai Gyulával, az illegális kommunisták vezetőjével. Az okmányt Rajk László fogalmazta meg. Amíg azonban a Magyar Front teljes passzivitásáról lett ismert, számos szociáldemokrata kezdeményezés történt az aktív ellenállás terén. Már április elején megindult a Magyar Szabadság Mozgalom, amelynek egyik kiemelkedő tagja volt Gábor Róbert. A mozgalom eleinte csak ellenpropagandát folytatott a náci és nyilas uszítás ellen (illegális lapja a Szabadság volt), később a fegyveres ellenállásra, valamint az üldözöttek mentésére is áttért. 1944. december 22-én alakult meg a német megszállás alól már felszabadított Debrecenben a koalíciós Ideiglenes Nemzeti Kormány, Miklós Béla miniszterelnöksége alatt. És ekkor indult meg a küzdelem a Szociáldemokrata Párt Moszkva-barát bal- és demokratikus, nemzeti alapon álló jobbszárnya között. Az első összecsapás a politikai rendőrség miatt robbant ki. Ennek túlkapásai láttán Valentiny Ágoston igazságügyi miniszter – az SZDP két miniszterének egyike – júniusban az igazságügyi minisztérium fennhatósága alá akarta rendelni a politikai rendőrséget. Javaslatát a minisztertanács elfogadta, de a kommunisták nyomására a párt baloldali többsége megtorpedózta, Valentinyt lemondatta, s a helyére Ries Istvánt ültette. (A sors iróniája, hogy Riest 1950-ben az ÁVH emberei verték agyon.) Mivel a Mauthausenbe hurcoltak csak 1945 májusában jöttek haza, kiszorították őket a vezetésből, de Peyer már augusztusban fellépett a kommunistabarát politika ellen. Ugyanakkor egyik beszédében arról szólt, hogy „a jelenlegi rabló, fosztogató demokrácia nem az, ami nekünk kell”. Az augusztusi pártkongresszus után Szakasitsot választották meg főtitkárnak. Az ő befolyására csatlakozott a párt – kezdeti ellenállása dacára – a közös lista tervéhez, s így a két munkáspárt a budapesti választásokat együtt veszítette el! Ezért egységfrontról az országos választásokon már szó sem lehetett. Az igazi törés Szakasitsék és Peyerék közt akkor történt, amikor 1946 márciusában az SZDP csatlakozott – az Erdei vezette parasztpárttal együtt – Rákosiék baloldali blokkjához. Peyer azonban a pártvezetőség tilalma ellenére eljárt a pártnapokra, és agitált a kommunisták és a pártban lévő rejtett kommunisták ellen. Így született meg az 1946. december 8-án kelt, a párt vezetőségéhez intézett híres Peyer-memorandum. Az emelkedett hangú állásfoglalás néhány mondatát érdemes szó szerint idézni: „Féltő gonddal ügyelünk arra, hogy a párt ne térjen le a demokrácia útjáról, s ne legyen a pártban úrrá a diktatórikus törekvés, fasiszta jellegű módszerek. Gondosan kívánunk vigyázni arra is, hogy az ország ne legyen kiszolgáltatva egyetlen idegen nagyhatalomnak, ne legyen egyik hatalomnak sem vazallusa. Mi ebben a pártban nőttünk fel, küzdöttünk és szenvedtünk, és ezért rendkívül fájdalmas lenne látnunk, hogy a párt kis párttá zsugorodik össze. Bennünket megedzett a harcban az a küzdelem, melyet egy negyedszázadon keresztül folytattunk az ellenforradalmi reakcióval szemben. (Múltunk) erőt fog adni felfogásunk érvényesítésére és arra, hogy Magyarországon tényleg demokrácia, szabadság és jólét legyen.” A memorandumra – amellyel egyébként a párt egyik legtekintélyesebb vezetője, Kéthly Anna is egyetértett – Szakasits felelt a pártválasztmány következő ülésén: „Ilyen súlyos bűncselekményt a párt ellen még nem követtek el” – mondta, és kérte, hogy a párt kongresszusa döntsön a kérdésben. Az 1947. február 1-jei kongresszus elítélte ugyan Peyert, de nem zárta ki a pártból. Eleinte a Szakasits köré tömörült kriptokommunisták a 700 ezer párttaggal szemben érvényesíteni akarták a törpe kisebbség akaratát, de a jobbszárny és a centrum váratlan összefogása következtében tervük nem sikerült. A többség még a régi szociáldemokrata–kisgazda szövetség eszméjét is felelevenítette, és kérte, hogy a pártvezetőség ezen az úton kísérelje meg egy egységesebb és tisztább kormányzati koalíció létrehozását. Az éppen terítéken lévő „köztársaság elleni összeesküvést” viszont elítélte. A pártvezetőség összetétele azonban az újabb választás után is alig változott. Szakasits Árpád maradt az úr. Amikor Nagy Ferenc lemondatása után kiírták az új választásokat, a Peyer-csoport tagjai elhatározták, hogy a Radikális Párt listáján indulnak. A választói névjegyzékből kihagyott több mint 1 millió szavazóból körülbelül 260 ezer volt olyan, aki az ÁVH által összeállított feketelistán mint „jobboldali, peyerista szociáldemokrata” szerepelt. A Radikális Párt listáján megszerzett hat mandátumból hármat kellett volna Peyeréknek kapniuk, de az MKP fenyegetései hatására csak Peyer jutott a parlamentbe. Az 1947 őszi lengyelországi nemzetközi kommunista konferencia után, amelyen a Kominform utódaként megalakították a Kominternt, elhatározták a szociáldemokrata pártok beolvasztását a kommunista pártba. Marosán György vezetésével – és Kéthlyék ellenállása dacára – 1948 első hónapjaiban megtörtént az SZDP szétverése. Szakasits beleegyezett a pártegyesítésbe. Az új pártnak a Magyar Dolgozók Pártja nevet adta – Sztálin tanácsára. 1950-től kezdték letartóztatni a szociáldemokrata vezetőket, köztük az egyesülést végrehajtókat. Kéthly Annát életfogytiglanra ítélték, Marosánt első fokon halálra, majd életfogytiglanra, az SZDP legelvetemültebb árulóját, Szakasits Árpádot szintén életfogytiglanra. De térjünk vissza Peyerékhez! A Peyer-csoport 1947 szeptemberében megalakította a Független Magyar Szocialista Munkáspártot, amely elvetette a marxizmust, valamint a szocializmus és a demokrácia szintézisét, s az igazi szociáldemokrácia megteremtését tűzte ki célul. Amikor azonban – novemberben – a parlament megszavazta Peyer mentelmi jogának felfüggesztését, régi hívei, határ menti bányászok segítségével sikerült elhagynia az országot. Távollétében – a második legnagyobb koncepciós perben – nyolcévi kényszermunkára, legközelebbi munkatársai közül Pisky-Schmidt Frigyest tíz évre, Gábor Róbertet pedig kötél általi halálra ítélték. Ekkor már mindhárman az emigrációban szervezték az új pártot, és felújították az 1943-as együttműködési megállapodást a szintén emigrációba kényszerült kisgazdapárttal. Peyer tagja lett a kvázi ellenkormány Magyar Nemzeti Bizottmánynak. 1956-ban érte a halál, miközben a magyar forradalom drámai eseményeit követte televízión. Gábor Róbert könyvének hitelességével egyenrangú értéke, hogy a magyar szociáldemokrácia történetének legdrámaibb éveit izgalmas olvasmányként adja elő, s így nem csak a történészek számára lesz nélkülözhetetlen forrásmunka. Akiben működik a teremtő kíváncsiság és az igazság szeretete, az nyilván szeretné megismerni múltunknak e fehér foltját.