Az igazi magyar szociáldemokrácia

Csicsery-Rónay István
1999. 11. 05. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mai demokráciánk szinte pótolhatatlan vesztesége, hogy – részben a volt állampárt machinációi miatt, részben megfelelő vezetők híján – 1990-ben a nagy múltú Szociáldemokrata Párt (SZDP) nem jutott szerephez. A párt 1944 utáni drámai történetét egy nemrég második kiadásban megjelent alapmű (Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia – Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen; Századvég Kiadó, 1999) mutatja be.A magyar Szociáldemokrata Párt 1890-ben alakult meg. A parlamentbe azonban csak 1922-ben (24 taggal), a Bethlen–Peyer-paktum következtében kerülhetett be. Peyer Károly volt a párt nagy tiszteletben álló vezetője, aki már az őszirózsás forradalom idején harcot folytatott a kommunisták ellen, s a Tanácsköztársaság bukása után a Peidl-kormány belügyminisztere lett. A Horthy-rendszer alatt végig a párt demokratikus irányvonalát érvényesítette, és az angol Munkáspárt példáját tekintette reális útnak. A párt már a harmincas évek elején elvetette a marxizmus számos tételét, és miután a nagyüzemek pártolása helyett a dán mintájú szövetkezetek mellett állt ki, lényegileg a polgári demokrácia elveit követte. A trianoni szerződés békés revízióját kívánta, háborúba lépésünk után pedig – a kisgazdapárttal együtt – követelte csapataink visszavonását és a háborúból való kilépésünket. E két párt ekkor kötött szövetséget, amely a háború után is – rövid ideig – érvényben maradt. Ma sokszor merül fel a kérdés, vajon volt-e a háború vége felé s közvetlenül utána magyar megfelelője annak a pártnak, amely ma az Európai Unió 15 országa közül 13-ban van uralmon, vagy lép föl döntő súllyal. A felelet az, hogy volt, s rendkívül fontos szerepet töltött be addig, amíg előbb Rákosi baloldali blokkjába kényszerülésével, majd a kommunista pártba olvasztásával (1948) el nem veszítette hitelét s értékes vezetői túlnyomó többségét. Az 1944. március 19-i német megszállás után Peyert és a párt több vezetőjét a Gestapo Mauthausenbe hurcolta. Ekkor jött el Szakasits Árpád ideje, aki ugyan korábban a párt főtitkára volt, de baloldalisága miatt 1943-ban leváltották. Az illegalitásban működő Szociáldemokrata Párt és a kisgazdapárt kezdeményezésére megalakult a Magyar Front, ez tömörítette a demokratikus pártok és a Békepárt néven szereplő kommunisták néhány vezetőjét. Ebben a szociáldemokratákat már Szakasits képviselte, aki a szakszervezetek és a párt többi vezetőjének ellenzése dacára október 10-én megállapodást írt alá Kállai Gyulával, az illegális kommunisták vezetőjével. Az okmányt Rajk László fogalmazta meg. Amíg azonban a Magyar Front teljes passzivitásáról lett ismert, számos szociáldemokrata kezdeményezés történt az aktív ellenállás terén. Már április elején megindult a Magyar Szabadság Mozgalom, amelynek egyik kiemelkedő tagja volt Gábor Róbert. A mozgalom eleinte csak ellenpropagandát folytatott a náci és nyilas uszítás ellen (illegális lapja a Szabadság volt), később a fegyveres ellenállásra, valamint az üldözöttek mentésére is áttért. 1944. december 22-én alakult meg a német megszállás alól már felszabadított Debrecenben a koalíciós Ideiglenes Nemzeti Kormány, Miklós Béla miniszterelnöksége alatt. És ekkor indult meg a küzdelem a Szociáldemokrata Párt Moszkva-barát bal- és demokratikus, nemzeti alapon álló jobbszárnya között. Az első összecsapás a politikai rendőrség miatt robbant ki. Ennek túlkapásai láttán Valentiny Ágoston igazságügyi miniszter – az SZDP két miniszterének egyike – júniusban az igazságügyi minisztérium fennhatósága alá akarta rendelni a politikai rendőrséget. Javaslatát a minisztertanács elfogadta, de a kommunisták nyomására a párt baloldali többsége megtorpedózta, Valentinyt lemondatta, s a helyére Ries Istvánt ültette. (A sors iróniája, hogy Riest 1950-ben az ÁVH emberei verték agyon.) Mivel a Mauthausenbe hurcoltak csak 1945 májusában jöttek haza, kiszorították őket a vezetésből, de Peyer már augusztusban fellépett a kommunistabarát politika ellen. Ugyanakkor egyik beszédében arról szólt, hogy „a jelenlegi rabló, fosztogató demokrácia nem az, ami nekünk kell”. Az augusztusi pártkongresszus után Szakasitsot választották meg főtitkárnak. Az ő befolyására csatlakozott a párt – kezdeti ellenállása dacára – a közös lista tervéhez, s így a két munkáspárt a budapesti választásokat együtt veszítette el! Ezért egységfrontról az országos választásokon már szó sem lehetett. Az igazi törés Szakasitsék és Peyerék közt akkor történt, amikor 1946 márciusában az SZDP csatlakozott – az Erdei vezette parasztpárttal együtt – Rákosiék baloldali blokkjához. Peyer azonban a pártvezetőség tilalma ellenére eljárt a pártnapokra, és agitált a kommunisták és a pártban lévő rejtett kommunisták ellen. Így született meg az 1946. december 8-án kelt, a párt vezetőségéhez intézett híres Peyer-memorandum. Az emelkedett hangú állásfoglalás néhány mondatát érdemes szó szerint idézni: „Féltő gonddal ügyelünk arra, hogy a párt ne térjen le a demokrácia útjáról, s ne legyen a pártban úrrá a diktatórikus törekvés, fasiszta jellegű módszerek. Gondosan kívánunk vigyázni arra is, hogy az ország ne legyen kiszolgáltatva egyetlen idegen nagyhatalomnak, ne legyen egyik hatalomnak sem vazallusa. Mi ebben a pártban nőttünk fel, küzdöttünk és szenvedtünk, és ezért rendkívül fájdalmas lenne látnunk, hogy a párt kis párttá zsugorodik össze. Bennünket megedzett a harcban az a küzdelem, melyet egy negyedszázadon keresztül folytattunk az ellenforradalmi reakcióval szemben. (Múltunk) erőt fog adni felfogásunk érvényesítésére és arra, hogy Magyarországon tényleg demokrácia, szabadság és jólét legyen.” A memorandumra – amellyel egyébként a párt egyik legtekintélyesebb vezetője, Kéthly Anna is egyetértett – Szakasits felelt a pártválasztmány következő ülésén: „Ilyen súlyos bűncselekményt a párt ellen még nem követtek el” – mondta, és kérte, hogy a párt kongresszusa döntsön a kérdésben. Az 1947. február 1-jei kongresszus elítélte ugyan Peyert, de nem zárta ki a pártból. Eleinte a Szakasits köré tömörült kriptokommunisták a 700 ezer párttaggal szemben érvényesíteni akarták a törpe kisebbség akaratát, de a jobbszárny és a centrum váratlan összefogása következtében tervük nem sikerült. A többség még a régi szociáldemokrata–kisgazda szövetség eszméjét is felelevenítette, és kérte, hogy a pártvezetőség ezen az úton kísérelje meg egy egységesebb és tisztább kormányzati koalíció létrehozását. Az éppen terítéken lévő „köztársaság elleni összeesküvést” viszont elítélte. A pártvezetőség összetétele azonban az újabb választás után is alig változott. Szakasits Árpád maradt az úr. Amikor Nagy Ferenc lemondatása után kiírták az új választásokat, a Peyer-csoport tagjai elhatározták, hogy a Radikális Párt listáján indulnak. A választói névjegyzékből kihagyott több mint 1 millió szavazóból körülbelül 260 ezer volt olyan, aki az ÁVH által összeállított feketelistán mint „jobboldali, peyerista szociáldemokrata” szerepelt. A Radikális Párt listáján megszerzett hat mandátumból hármat kellett volna Peyeréknek kapniuk, de az MKP fenyegetései hatására csak Peyer jutott a parlamentbe. Az 1947 őszi lengyelországi nemzetközi kommunista konferencia után, amelyen a Kominform utódaként megalakították a Kominternt, elhatározták a szociáldemokrata pártok beolvasztását a kommunista pártba. Marosán György vezetésével – és Kéthlyék ellenállása dacára – 1948 első hónapjaiban megtörtént az SZDP szétverése. Szakasits beleegyezett a pártegyesítésbe. Az új pártnak a Magyar Dolgozók Pártja nevet adta – Sztálin tanácsára. 1950-től kezdték letartóztatni a szociáldemokrata vezetőket, köztük az egyesülést végrehajtókat. Kéthly Annát életfogytiglanra ítélték, Marosánt első fokon halálra, majd életfogytiglanra, az SZDP legelvetemültebb árulóját, Szakasits Árpádot szintén életfogytiglanra. De térjünk vissza Peyerékhez! A Peyer-csoport 1947 szeptemberében megalakította a Független Magyar Szocialista Munkáspártot, amely elvetette a marxizmust, valamint a szocializmus és a demokrácia szintézisét, s az igazi szociáldemokrácia megteremtését tűzte ki célul. Amikor azonban – novemberben – a parlament megszavazta Peyer mentelmi jogának felfüggesztését, régi hívei, határ menti bányászok segítségével sikerült elhagynia az országot. Távollétében – a második legnagyobb koncepciós perben – nyolcévi kényszermunkára, legközelebbi munkatársai közül Pisky-Schmidt Frigyest tíz évre, Gábor Róbertet pedig kötél általi halálra ítélték. Ekkor már mindhárman az emigrációban szervezték az új pártot, és felújították az 1943-as együttműködési megállapodást a szintén emigrációba kényszerült kisgazdapárttal. Peyer tagja lett a kvázi ellenkormány Magyar Nemzeti Bizottmánynak. 1956-ban érte a halál, miközben a magyar forradalom drámai eseményeit követte televízión. Gábor Róbert könyvének hitelességével egyenrangú értéke, hogy a magyar szociáldemokrácia történetének legdrámaibb éveit izgalmas olvasmányként adja elő, s így nem csak a történészek számára lesz nélkülözhetetlen forrásmunka. Akiben működik a teremtő kíváncsiság és az igazság szeretete, az nyilván szeretné megismerni múltunknak e fehér foltját.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.