Ha Egon Krenz magyar lenne...

Hír: november 8-án, hétfőn a lipcsei szövetségi bíróság véglegesítette Egon Krenz, az NDK utolsó államfőjének és magas rangú társainak súlyos börtönbüntetését, mert vétkesnek tartotta őket a német–német határon érvényes tűzparancsban és a menekülés közben lelőtt keletnémetek halálában. 1991 decemberében az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért nevű szervezet levélben fordult a Belügyminisztériumhoz, hogy megtudja, az elmúlt 18 év alatt öltek-e meg embereket menekülés közben a magyar–osztrák és a magyar–jugoszláv határon, és volt-e tűzparancs érvényben. A levélre dr. Korinek László, a BM Rendészeti Hivatalának akkori elnöke mindkét kérdésre igennel válaszolt. Elmondta, hogy a fegyverhasználatra „törvény jogosította fel a határőrséget minden tiltott határátlépést megkísérlő személlyel szemben.” A levél így folytatódott: „Ez a jogszabály és az erre alapuló belső szabályzat tükrözte a letűnt politikai rendszer felfogását, alkalmazkodott a volt szocialista országok akkori általános szabályozásához és gyakorlatához.” Akár az NDK-ban, tehetnénk hozzá. A hivatal elnöke szerint tizenkét esetben végződött halállal a fegyverhasználat. „Valamennyi esetben a katonai ügyészség folytatta le a vizsgálatot, jogtalan fegyverhasználatot egyetlen vizsgálat sem állapított meg.” Az elnök, levelében túllépve szigorúan vett tájékoztatási kötelezettségén, hozzáfűzte véleményét is: „Megítélésem szerint a felelősség a levitézlett politikai rendszer vezetőit terheli.” Az alapítvány, dr. Korinek levelét mellékelve az ügyészségnél, 12 ember halála miatt feljelentette az 1974–1989 között szolgált belügyminisztereket – Benkei Andrást, dr. Horváth Istvánt és dr. Kamara Jánost –, és utal a német párhuzamra: „Alapítványunk értetlenül áll azon tény előtt, hogy míg a Német Szövetségi Köztársaság kormánya a legkeményebb kézzel ítélkezik azok fölött, akik felelősek az egykori NDK határain lelőtt áldozataik haláláért és emiatt elfogatási parancsot adott ki Erich Honecker, az NDK kommunista pártjának vezetője ellen, addig Magyarországon hasonló gyilkosságok ügyében tudomásunk szerint még vizsgálat sem indult.” A Fővárosi Főügyészség 1992 márciusában, az ügyiratszám, a kiadás napja, sőt az ügyész neve és aláírása nélkül küldött határozatában a nyomozást bűncselekmény hiányában megtagadta. Az indoklás elismeri, hogy törvény, illetve minisztertanácsi rendelet, BM-utasítás, valamint határőrizeti szabályzat rendelkezett a fegyverhasználatról. A főügyészség megvizsgálta a Katonai Főügyészség eljárásait a fegyverhasználati ügyekben. Mint kiderült, „...a Katonai Főügyészség egyetlenegy olyan esetet sem tárt fel, ahol a határőrök fegyverhasználatával kapcsolatban részükről bűncselekmény valósult volna meg. Nem állapítható meg az sem, hogy a fegyverhasználatra vonatkozóan az ismertetett rendelkezéseken kívül »tűzparancs« került volna kiadásra. Emberölés vagy testi sértés bűncselekményének hiányában a cselekmények felbujtói bűnrészessége ugyancsak nem állapítható meg.” A határozat zárómondata: „Tekintettel arra, hogy a feljelentés és annak kiegészítése alapján rendelkezésre álló adatokból bűncselekmény nem állapítható meg, ezért a volt belügyminiszterek ellen nyomozás elrendelésére nincs alap.” A márciusi keltezésű, de április 10-én kézbesített határozat ellen az alapítvány azonnal panasszal fordult a Legfelsőbb Ügyészséghez, és a belügyminiszterek elleni feljelentést kiterjesztette a miniszterelnökökre és a jelzett időben szolgáló kormánytagokra is. A panasz indoklása: „A Fővárosi Főügyészség megállapítása szerint a tárgyidőszakban hivatalban lévő belügyminiszterek a részletszabályozás során nemhogy többletjogosultságot állapítottak volna meg a határőrök részére a fegyverhasználat mértékét illetően, hanem a minisztertanácsi rendelet minden menekülőre vonatkozó általános fegyverhasználati felhatalmazását igyekeztek korlátozni egy-egy szűkebb körre. Ilyen tényállás mellett alappal merül fel a szóban forgó minisztertanácsi rendeletet hozó egykori kormánytagok büntetőjogi felelőssége, köztük a belügyminisztereké is.” Dr. Sinku Pál, legfőbb ügyészségi ügyész aláírással 1992. július 9-én kiadott határozatában a panaszt mint alaptalant elutasította. Az indoklás többek kimondja: „...az államhatár őrzése során történő fegyverhasználat a joggal nem volt ellentétes. A jogelméletben régóta ismert és töretlen elv, hogy léteznek olyan büntethetőséget kizáró egyéb okok is, amelyeket a Btk. sem az általános, sem a különös részben nem szabályoz. Ilyen többek között a Btk.-ban meg nem határozott, de a cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró ok a hivatali-hivatásbeli kötelesség teljesítése. Ameny-nyiben a kötelesség teljesítése során tanúsított magatartás megfelel a jogi szabályok által előírtaknak, jogszabályban megengedett módon került tanúsításra, ezért az a magatartás nélkülözi a társadalomra veszélyes jelleget. A feljelentéskiegészítés eredményeként az került megállapításra, hogy a fegyvert használó és tényállásszerű magatartást megvalósító határőrök a fegyverhasználati jogszabályoknak megfelelően jártak el, bűncselekményt nem követtek el. Ez a tény pedig kizárja a felbujtás megállapíthatóságát is. A felbujtás jogdogmatikájának lényege annak rögzítése, hogy a felbujtás alapvető feltétele a tettesi alapbűncselekményé; ez következik a a felbujtás járulékos jellegéből. Nem lehet szó alapbűncselekményről ott, ahol büntethetőséget kizáró körülmény megállapítható. Ezen túlmenően hangsúlyozni kell azt is, hogy »bárkit«, nem konkrét személyt, vagy »általában« bűncselekmény elkövetésére nem lehet rábírni mást. Tény, hogy Németországban a korábbi vezetők ellen eljárások vannak folyamatban, ez azonban nem elegendő alap – a vázolt körülmények miatt – a magyar jogszabá-lyok szerinti büntetőeljárásra.” Az alapítvány ezt követően Györgyi Kálmánhoz, a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészéhez fordult felülvizsgálati kérelemmel. A kérelem idézte dr. Horváth József nyugalmazott rendőrtábornok televíziós nyilatkozatát, amelyben elmondta, hogy 1989 őszén az osztrák–magyar határon megrendezett Páneurópai Piknik alkalmával ő adott parancsot a fegyverhasználat megtiltására, és ez tette lehetővé, hogy az államhatár engedély nélküli átlépése során a határőrök nem tüzeltek a határsértőkre, amelyből következik, írta az alapítvány, hogy a határsértőkkel szembeni fegyverhasználatra konkrét személyhez kötődő tűzparancs alapján került sor. A beadványra dr. Molnár Ervin, a Legfőbb Ügyészség nyomozásfelügyeleti főosztályának főosztályvezető-helyettes ügyésze válaszolt. Dr. Horváth állítása, olvasható a beadvány elutasításában, „...minden ténybeli alapot nélkülöz”, mert „...ebben az időben már semmilyen rizikót sem vállalt”, ugyanis a „36/1988. számú BM-utasítás a fegyverhasználatot kizárólag a nyugati és déli viszonylatban külföldre szökés bűncselekményét megkísérlő katonával szemben tartotta fenn”, és civilekre tilos volt lőni. A magyar–osztrák és a magyar–jugoszláv határon tehát legálisan lőttek le menekülőket – köztük keletnémeteket. Egon Krenz az ügyészségi indoklással feltétlenül egyetértene.