Parcella a Pannon-tengeren

Szepesi Attila
1999. 11. 26. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

B arátom, a nyurga költő életébe üdítő változatosságot hozott a tény, hogy – némi kárpótlási jegyek révén – földesúrrá lett. Boldogult nagyapja valaha még szántott-vetett a bócsai határban, míg a földjeit el nem vette az állam. Lovakat is tartott, az istálló ma is áll az öreg lakóépület oldalában. Igaz, az én barátom már nem lovakat tart benne, hanem fölös mennyiségű folyóiratait és őskori faopáljait, mamutcsontjait, középkori lándzsahegyeit és cserépedény-maradványait, mert ez utóbbiak gyűjtése a szenvedélye. Némi gondot az okozott számára, amikor hozzájutott a birtokhoz, hogy a földhöz nem ért. Gyermekkorában hajtotta ugyan még a lovakat, a kapával-kaszával is tudott bánni, ám évtizedek múltán jobban kiismeri magát a Pannon-tenger orsócsigái, a római kori terra sigillaták, középkori lópatkók, cserépedények és lándzsahegyek szövevényében, mint a kukoricatermesztés vagy a krumplifeltöltés rejtelmei közt. Igaz, ami igaz: filosszá lett az én nyurga költőm, akinek egy alkaioszi strófa vagy disztichon megírása könynyebb feladat, mint a földieper termesztése, nem szólva a kertjében lassan elvaduló málnás gondozásáról, vagy épp öreg diófái kezeléséről, amelyek egyre sebzettebben és reménytelenebbül ontják kopácsoló őszi termésüket. Ám a birtok az birtok, s én újabban Döbrögi uramnak szólítom derék cimborámat. Amiben az a huncutság, hogy a debreceni poéta, Fazekas főhadnagy uram hőse egy korpulens vidéki hatalmasság, az én újsütetű Döbrögim viszont inkább emlékeztet egy szélfújta kóróra... Teltek-múltak a hetek, és amikor egy alkalommal megkérdeztem cimborámat, mi lesz végül a birtokkal, az én botcsinálta Döbrögim meghökkentő válasszal rukkolt ki: nem is látta még a parcelláját, csak egy – az elöljáróságon beszerzett – alkalmi térképen. Ki is terítette elém a zörgő papírdarabot, s azon mutogatta a mezsgyéket meg a dombokat, s köztük a piros filctollal bekeretezett birtokot, amely úgy tündökölt a fénymásolt papírdarabon, mint a világ közepe. – Mégis – kérdeztem óvatosan –, nem kéne megnézni? – Megnézhetjük – felelte. Ám volt a hangjában némi bizonytalanság. Mint a tapasztalatlan oroszlánvadászéban, aki azt latolgatja: valóban találkozni kíván-e az állatok királyával? Délután aztán csak nekivágtunk a határnak. Túl a szélső házakon dimbes-dombos táj, ligetek és kiszáradt patakmedrek vonalát követő akácosok fogadtak. Bozótok lepte, hepehupás mezők. Fölöttük, mintha a felhőre függesztették volna, dalát fújta a mezei pacsirta. Élveztük a szabad levegőt. A fűben termetes zöld gyíkok futkorásztak, kabócák harsogtak, és egy-egy, léptünk nyomán felriasztott fácán méltatlankodva fújta katak-kakatját. Barangoltunk a mezsgyéken, hol erre, hol arra. Az én Döbrögim olykor elővette a térképet, bámulta a vonalak, betűjelek és foltok kusza ákombákomát. Megvakarta a feje búbját, aztán tovább ballagott. A fűben kövek fehérlettek, amelyeket a föld kivetett magából. Bennük a Pannon-tenger korabeli fésűskagylók csillogó maradékai. Lehajoltunk egy-egy szebb darabért. Némelyikből félgömb alakú tengeri sünök mészváza került elő. A hajdani őspolipok csigahéjra emlékeztető spiráljai. És apró, gomb alakú egysejtűek maradványai, amelyeket Szent László pénzeként jegyez a népi képzelet. A zsebünk és táskánk lassan megtelt az ódon idők ezen emlékeivel, ám a birtokhoz csak nem jutottunk közelebb. Újabb fél óra bóklászás után kilyukadtunk egy föltúrt területen. Körül hatalmas munkagépek álltak. Földmarkolók és egyéb rejtelmes újkori gépszörnyek. Láthatóan országutat építenek errefelé, ám – vasárnap lévén – munkásnak se híre, se hamva. Döbrögim kárvallottan nézett körül, aztán – megpillantva egy gödröt – felragyogott az arca. – Te, ez egy ókori telep! A föld alól sárból vert építmények maradékai kandikáltak ki. Cserépedények törmelékei feketélltek körül a porban. Rajtuk a hajdani fazekasok ujjlenyomata és itt-ott geometrikus díszítőábrák. Barátom lehajolt az ódon cserepekhez, némelyiket kézbe vette, és azon elmélkedett közben, vajon miféle ókori vándornépség tengődhetett itt, a királydinnyés, pacsirtadalos pusztában. – Látod – mondtam epésen –, lehe-tett itt élni... Fésűskagylókkal, tengeri sünök mészvázaival és ókori cserépedények törmelékeivel megrakodva tértünk vissza. A rejtélyes birtokról, amely a bolondját járatta velünk, szó sem esett. Néhány hét múlva mégis megkérdeztem, mi újság a pusztában. F öldbirtokosom pedig, aki épp azon morfondírozott, hogy egy játékos, ám szerinte csak félig sikerült versét fölvegye-e gyűjteményes kötetébe, kárvallottan felelte: – Végül csak sikerült megtalálnom. Csipke- és bodzabokrok, pipacsok meg bogáncskórók tenyésznek rajta. Megkérdeztem néhány gazdát, megművelnék-e felesben, de nem vállalta senki. Ám ez még hagyján. A nagyobb baj az, hogy felszólítást kaptam, miszerint kötelező a föld megművelése, de legalább a parlagfű kiirtása. Ha elmulasztom, megbüntetnek. Most nem tudom, mit csináljak. De azért ezt a verset kihagyom a kötetből... – zárta eszmefuttatását. Amivel, gondolom, azt kívánta jelezni, hogy mégiscsak egy őskori csigahéjak és középkori patkószögek gyűjtésének szenvedélyével megvert-megáldott poéta ő, nem pedig a Döbrögi-féle uraságok kései, méltatlan utóda.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.