Előítéletek a kisebbségi kérdés kezelésében

A Magyar értelmező kéziszótár az előítéletet „elfogultságból eredő, nem tapasztalatokra alapozott” véleményként határozza meg, a Cambridge Enciklopédia szerint pedig nem más, mint „emberekről való véleményalkotás hiányos vagy torz információk alapján”. Talán pontosabb elképzelésünk lesz az előítéletről, ha azt mondjuk, hogy konkrét tapasztalatokat általánosít ugyan ítélet formájában, de ezt kiterjeszti olyan személyekre és csoportokra is, akikre (amelyekre) nem érvényes, és akkor is alkalmazza, amikor azok a körülmények, amelyek között született, alapvetően megváltoztak.Minden közösségnek – s azáltal, hogy az egyének különböző mértékben különböző csoportokhoz kapcsolódnak, minden egyénnek – megvan a maga érték- és normarendszere. Természetesen akár családról, társadalmi vagy etnikai csoportról van szó, ezek a közösségek átfedhetik egymást. Ha az egyén vagy csoport számára az idegen érték követendő minta, hasonulni akar hozzá vagy azonosulni vele, akkor a különbözőség pozitív előítéletet szül, ha azonban az értékkülönbözőség vélt vagy valós érdekkonfliktussal párosul, az eredmény negatív előítélet lesz.Az érdekkonfliktusok feloldásának módja a politikai rendszer jellegétől és a politikai kultúra fokától függ. Lényeges, hogy az adott társadalmi csoportnak vagy etnikumnak van-e reális lehetősége az érdekérvényesítésre. Plurális demokráciában általában van, de más politikai rendszerben vagy az erősebb, vagy a nagyobb számú közösség megpróbálhatja megoldani a konfliktushelyzetet a másik értékrendjének negligálásával vagy akár a másik csoport likvidálásával.Nem számbelikisebbséget jelentA többséghez vagy kisebbséghez való tartozás nem okvetlenül számbeli viszonyt fejez ki, hanem sokkal inkább a politikai hatalomban való reprezentáltságot és a döntésekben való részvétel lehetőségét. A. Gergely András írja Kisebbség, etnikum, regiona-lizmus című könyvében: „A kisebbségi létállapot tehát nem mindig az alárendelt páriák, az etnikai vagy kulturális, nyelvi vagy felekezeti közösségek, a politikai veszteségtudattal élők adottsága, sőt az sem zárható ki, hogy a politikai hatékonyság, az uralmi racionalitás vagy a társadalmi reprezentáció szempontjából olykor éppen egy-egy kisebbség legyen a győztes.” 1917-ben kisebbségben volt Oroszországban a bolsevik párt, és kisebbséget alkottak a csehek az 1918-ban létrejött Csehszlovákiában vagy a szerbek Jugoszláviában, politikai dominanciájuk ennek ellenére érvényesült.Az előítéletek az élet minden területén és minden szinten jelentkeznek, de a politika különösen tele van előítéletekkel. A hatvanas-hetvenes években például a köznapi életben mindent, ami nyugatról jött, pozitív előítélet övezett, legyen az Coca-Cola, hűtőszekrény vagy a kultúra bármely terméke, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert ugyanakkor a politika szintjén minden nyugati mintát fenntartással, sőt ellenségesen fogadtak. Mivel az értékkülönbségek – a társadalmi rendszerek sajátos vonásain túlmenően – az etnikumok esetében a legszembetűnőbbek, az előítéletes magatartás szempontjából a kisebbségi kérdés a leggyakoribb, és manapság újra a legaktuálisabb jelenség (nem csak Délkelet-Európában).„Vitathatatlan az is – írja A. Gergely András -, hogy már mintegy százötven éve sikerre viszi vagy elbuktatja a társadalomirányítók szándékait az a tény, hogy a társadalom etnikai szervezettsége, tagolódása nincs szoros összefüggésben, reflexív viszonyban a politikai és gazdasági tagoltsággal, s a társadalom térbeli tagoltsága sincs szinkronban a kulturális másságokat tartalmazó struktúrával. Pedig az állam hiába deklarálja a maga egységességét és erősségét, ha az együtt élő etnikumok önrendelkezést óhajtanak, ha a települési közösségek autonómiát igényelnek, ha a helyi társadalmak és csoportkötöttségű kultúrák sokoldalú kibontakozásra vágynak.”Függetlenítve magunkat a politikai rendszer jellegétől, csak a nemzetiségi politika sajátosságaira koncentrálva megállapítható, hogy a kisebbségi lét általában valamilyen joghátránynyal jár együtt. A nemzetiségi politika négy ismert típusát – a diszkriminatív, a restriktív, a koncesszív és a disztributív formát (Diószegi István: Üllő és kalapács) – akár a jogfosztás, jogkorlátozás, jogkiterjesztés és jogegyenlőség szinonimájával is helyettesíthetnénk. A gyakorlatban ez az állampolgári jogoktól való megfosztástól a kisebbségek önrendelkezéséig és önkormányzatáig terjedhet. A kisebbségi jog forrásai pedig részben a nemzetközi szabályozásban, részben pedig az egyes államok közjogában, mindenekelőtt alkotmányában keresendők. Az alkotmány az, amely elsősorban megfogalmazza, hogy az uralkodó, többségi vagy hatalmi pozícióban lévő nemzet államalkotónak tekinti-e a kisebbségeket, és osztozik-e velük a szuverenitásban.Európa nemzeti átrendezésének és a kisebbségi jogok biztosításának igénye az első világháború alatt és után merült fel. Az új államalakulatok soknemzetiségű kisállamokként jöttek létre, amelyek egymás közötti viszonya és belső fejlődése az első pillanattól kezdve a nemzeti kisebbségek problémájával volt megterhelve. A világháborút lezáró békeszerződések kiegészítéseként 17 kisebbségvédelmi szerződés született, amelyekben minden egyes állam kötelezte magát, „hogy a rendelkezéseket alaptörvényül ismeri el, hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban.” (Balogh Artúr: A kisebbségek nemzetközi jogvédelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján.)Az államok azonban általában nem tettek eleget annak a kötelezettségüknek, hogy a kisebbségi szerződések szövegét alkotmányukba foglalják. Eljárásukat ezek az államok azzal indokolták, hogy a polgárok általános jogegyenlőségének biztosítása mellett nincs szükség külön kisebbségi rendelkezésekre. Mivel az új államalakulatok az egységes, etnikai tekintetben is homogén, polgári nemzetállam megteremtését tűzték zászlajukra, politikájukban az első perctől jelentkezett a „kétségbeejtő előítélet, a sovinizmus lényege – ... a többségnek az a véleménye a kisebbséggel szemben, hogy ez utóbbi föltétlenül megbízhatatlan és elnyomandó” – írja Makkai Sándor a Magunk revíziójában. Ez az előítélet maga is egy másik előítélet, de úgy is fogalmazhatunk, hogy egy hamis érdek alapján keletkezett. Az uralkodó nemzetek ugyanis úgy gondolták, nem érdekük a kisebbségek védelme, gazdasági és kulturális gyarapodásuk előmozdítása.Különösen szembetűnő ez a probléma a Romániához került Erdélyt illetően, hiszen Erdély az új államalakulat legfejlettebb részének volt tekinthető mind gazdasági potenciálját, mind kulturális színvonalát tekintve. Ennek ellenére a román impérium nem ennek az örökölt lehetőségnek a maximális kihasználására és továbbfejlesztésére törekedett, gyorsítva az európai polgári államok sorába való beilleszkedését, hanem mivel ez a kultúra- és intézményrendszer történetileg elsősorban a magyar impériumhoz, etnikailag pedig főként az urbanizáltabb magyar és szász népelemhez kötődött, a visszafejlesztésén, elsorvasztásán munkálkodott.Mivelhogy kell,lehet is?Ilyen körülmények között különösen nehéz volt a nemzeti kisebbségek, köztük az erdélyi magyarság sorsa. „Lélekben összetörve, önérzetében megalázva állott új sorsa előtt az erdélyi magyar. A kisebbségi élet új volt előtte, annak módszereit és lehetőségeit most kellett megtanulnia. Az új helyzetet nem értette, tájékozódni benne alig tudott, s az új államhatalom közben brutálisan és céltudatosan végezte munkáját... A megoldandó feladatok kezdetben egy önmagával meghasonlott, anyagi létében egyre jobban veszélyeztetett, világnézeti ellentétektől és öncélú hagyományoktól széttagolt társadalomra nehezedtek” – írja Vita Sándor Metamorphosis Transylvaniae című munkájában.Érthetően nagy jelentőséggel bírt, és nagy figyelmet keltett Makkai Sándornak – 1926-tól az erdélyi reformátusok püspökének – 1931-ben megjelent műve, a Magunk revíziója, amelyben a múlt revíziójából kiindulva a kisebbségi magyarságnak mutatott utat, hogy megmaradása érdekében lelkileg magára találjon, összefogjon, megszervezze önmagát, s vállalja a felelősséget a jövőjéért. Hogy ezt megtehesse, le kellett számolnia előítéleteivel, mert „az előítélet az elme és a szív öszszehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől” – írta a főpap. Az erdélyi magyarságnak számolnia kellett a tényekkel és leszámolnia illúzióival. „Mi Románia polgáraivá lettünk; ennek az országnak a törvényei és törvényes rendje a mi életünknek meghatározója lett. Mi ennek a rendnek a kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell hogy magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk örökölt lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében... Az erdélyi magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az életellenes előítéleteket, s az önvédelemnek és az önállításnak egészséges formáját teremti meg.”A kisebbségi öntudat revíziójának tartalmát pedig két nagy lelki átalakulásban határozta meg: „Az egyik az, hogy a földi impériumhoz kötött magyarságot lelki magyarsággá tegyük magunkban; a másik azonban az, hogy az így fölszabadított örök magyarságot ne tartsuk gyengébbnek a külső impériumhoz is kötött, és attól is támogatott magyarságnál, és egyetlen atomját se alkudjuk el azért, mert így nehezebb magyarnak lenni, mert így önerőből kell magyarnak lenni. Természetes, hogy ebből az öntudatból egyenesen következik egy olyan önfenntartás és önállítás, mely a magyar közösséghez tartozó minden egyénnek, feltéve, hogy lélekben ehhez a közösséghez tartozik, biztosítja az anyagi és szellemi, a kulturális és erkölcsi egzisztenciáját, és ezáltal igazolja önmagát.”A felismerés zseniális volt, ugyanakkor kétségesnek bizonyult legalább két alapvető feltétel teljesülése. Az első feltétel az lett volna, hogy a többségi állam, ha nem is segíti elő, de legalább nem akadályozza a kisebbség életfeltételeinek megteremtését, és a nemzetközi szerződések értelmében biztosítja érdekérvényesítésének jogi kereteit. A második pedig az, hogy az önszerveződési folyamat annak ellenére sikeres lesz, hogy a magyar kisebbségnek közel kétszázezer ember kivándorlása, a köztisztviselői, közalkalmazotti réteg és az erdélyi értelmiség súlyos veszteségei miatt a mozgatóereje károsodott a legjobban.Ugyanakkor az erdélyi magyarságnak nemcsak a múlt árnyaival és az új történelmi helyzet nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem egyes társadalmi csoportjainak egymással szembeni előítéleteit is fel kellett volna számolnia a siker érdekében, mert „a kisebbségi önvédelmi harc nem tűr társadalmi, nemzedéki és felekezeti tagozódást, ha az elkülönüléssé vagy az érdekellentétek kiéleződésévé mélyül” – szögezi le Dániel Antal az Egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után című munkájában.Az erdélyi magyar társadalom korabeli állapotát illusztrálja Makkai Sándor Ravasz Lászlótól vett idézete, tragikus felkiáltása, amely szinte rímel a Vásárhelyi Találkozó következtetésére: „Mit lehet kezdeni a magyarsággal? Lehet-e cementet csinálni ebből a csillogó, de szétmálló homokból, apró, csodálatos kristályok laza tömkelegéből? (A halál árnyékában, Budapest, 1927.)” Makkai Sándor ekkor úgy válaszolt a kérdésre, hogy mivel kell, lehet is, csak a kötőanyagot kell megtalálni. 1937-ben azonban megjelentetett egy másik cikket Nem lehet! címmel, és elhagyta Erdélyt, áttelepült Magyarországra. „Olyan tíz év után, mely a mi viszonyaink között ötven év terhét jelenti sűrítve... nem lehet perbe szállni azzal, aki talán gyötrelmesebb szívvel távozik, mint amilyennel mi itt maradunk” – írta róla a Pásztortűz 1936. június 30-i számában a jó barát, Reményik Sándor költő.Nem lehet! -mert méltatlanTúl a személyes, magánéleti problémákon, a politikai zaklatáson és megfélemlítésen, az alapvető kérdés az, mi mondatta ki Makkai Sándorral – és rajta kívül egészen az utóbbi évekig sok tízezer erdélyi magyarral -, hogy a kisebbségi lét elviselhetetlen, kisebbség és többség egymással és a viszonyukkal kapcsolatos előítéletei nem számolhatók fel.Makkait annak idején és azóta is sokan vádolták hűtlenséggel, mert pásztorként elhagyta a nyáját, mert pont ő döntött így, aki pedig az elsők között buzdított helytállásra. Világnézeti alapon is támadták, politikai előítéleteket fogalmaztak meg vele szemben. Megállapították róla, hogy „hátat fordított a liberalizmusnak, korábbi krédójának, és üzenetével a defetizmust táplálja”. Miután Makkai Sándor úgy látta, hogy az erdélyi magyarság önszerveződésének és kisebbségként való magára találásának kísérlete olyan körülmények között és annak ellenére lehetetlenült el, hogy a nemzeti öntudat, a nacionalizmus Európában újra történelemalakító tényezővé vált, egyenesen azzal vádolták, hogy „a Harmadik Birodalomból szétsugárzó hatások alá került.” (Gáll Ernő: A felelősség új határai, Budapest, 1999.)Az a tény, hogy a kisebbségi lét emberhez méltatlan és erkölcsileg lehetetlen volt, nem csak Makkai Sándor értékelésében jelent meg. Németh László, aki 1935-ben több helyen is járt Erdélyben, útinaplójában ugyancsak keserű tapasztalatokat összegzett. Mikes Imre (Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig, Brassó, 1931) így jellemezte a romániai magyar nemzeti kisebbség helyzetét: „Jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közgazdasági terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”A kisebbségek nemzetközi jogvédelme az első világháborút követően jelent meg, ám a gyakorlatban nem működött. A szerződésekben a győztesek kisebb szövetségesei csak a főhatalmakkal szemben vállaltak kötelezettséget a kisebbségek védelmére, míg a vesztesek az összes szövetségessel szemben. A kisebbségeket nem tekintették az állam keretén belül önrendelkezéssel bíró közösségeknek. Az új nemzetközi jogrend elismerte ugyan a kisebbségek jogalanyiságát, de panaszaik nem jártak jogi következményekkel. A kötelezettségeket ellátták ugyan nemzetközi jogi és alkotmányjogi garanciákkal, de az állammal szembeni jogok védelméről nem gondoskodtak.Ezenkívül a kisebbségek nem vihették panaszaikat a Nemzetek Szövetségének Tanácsa elé: csak tárgyai és nem alanyai voltak a nemzetközi jognak. A román alaptörvény a kisebbségek jogait külön nem biztosította. Gazdasági és kulturális területen pedig a törvények negatív diszkriminációt alkalmaztak a kisebbségekkel szemben. Különösen szembetűnő volt ez a törekvés a földreformtörvényben és végrehajtásában. A földreform Erdélyben gyakorlatilag földelkobzást jelentett, s az elemi jogszerűségnek is híjával volt. A legnagyobb veszteséget az egyházak szenvedték el, s ezáltal az iskolarendszer, a kulturális és szociális intézmények – amelyeknek fenntartója éppen az egyház volt -, valamint az erdélyi közbirtokosság.A trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt terület politikai története több korszakra osztható. Mikó Imre így ír az egyikről Huszonkét év című mu