Futottak még...

Felhígul a szakma – panaszolják a profik, nem is ok nélkül. A privatizáció megbolygatta a profik táborát. Sokan nem találják helyüket a „maszek világban”. A 80-as évek sztárjai közül többen éppen csak megmaradtak a pályán, kevéssé jelentős epizódszerepre kárhoztatva. Az egyik legjobb hajtó, Büki Gábor gyakorlatilag gyalogidomár lett, csak elvétve ül kocsiba. A szakma művészének mondott Paulovicz II. alig kap képességeihez méltó feladatot. Mostanában „ünnepnek számít”, ha a legkiválóbbak közé tartozó Borbély János nyer egy versenyt. (Tavaly hármat nyert.) Hasonlóképpen Csongor László sem kényezteti el híveit. A nemrég oly agilis hajtónak tartott Márffy Sándor szökőévenként nyer versenyt. Elszomorító, hogy egykori championok, Svecz István, Szászi József szinte csak vergődnek. Vannak akik bedobták a törülközőt és idő előtt befejezték pályafutásukat. Istók Ferenc túl van a nyugdíjkorhatáron, de nem az öregség miatt vonult vissza. Hiába keresnénk a pályán a valaha sikeres és népszerű Eszes Mátyást vagy Kumor Pétert. A fenti „veszteséglista” elsősorban a privatizáció után megváltozott körülmények számlájára írható. Ennek ellenére az idomárok száma jelentősen növekedett. Régen nagyjából húsz idomár működött, mostanában harminc. Ma már nem kell végigaraszolni a lovász-segédhajtó-hajtó-idomár fokozatokon. Jó ez annyiból, hogy bizonyítási lehetőséget kapott néhány tehetséges fiatal. (Huszár László, Soós Imre II., Papp István, Budai Attila stb.) Rossz azért, mert gyakorlatilag bárki idomár lehet, olyan is, aki szakmailag még nem bizonyított. Régen sem az eredményesség, a hozzáértés szelektált az idomárok között, ma sem. Az idomár, mint vállalkozó, a tulajdonosok bukszájától, bizalmától, jóindulatától függ. Sok tulajdonos kíván beleszólni lova felkészítésébe, menedzselésébe, és az idomárok nagy része nem áll úgy, hogy szakmai büszkesége nevében ezt a „segítő szándékot” visszautasítsa. S ha a tulajdonos hajtani is szeret, akkor győzni is szeretne. Érthető és elfogadható igény ez részükről, hiszen nagyon sok pénzt költenek lovaikra, s ha már forintjaik nem jönnek vissza, legalább sikerélményük legyen. A tulajdonosok közül többen nemcsak amatőr versenyekben hajtanak, hanem a hivatásosok között is, az igazi diadal a profikat legyőzni. Vannak idomárok, akik vállalják, hogy addig versenyeznek egy lóval, amíg az csúcsformába jön. Amikor a ló győzelmi esélyhez jut, beül mögé a tulajdonos és learatja a babért. Nem sportszerűtlen, nem is elítélendő rendszer ez, de azt a furcsaságot szülte, hogy amatőrök lehettek profi hajtóchampionok. 1996-ban Lakatos Csaba nyert száz versenyt. Annak ellenére érte el ezt a kiemelkedő eredményt, hogy azon az őszön merényletet követtek el ellene, és hetekig kórházban feküdt. Akkor még két győzelme hiányzott a százhoz. Még lábadozott, de az év utolsó versenynapján kocsiba ült, és azt a két győzelmet is begyűjtötte. 1998-ban ifj. Bisbac Dániel irigyelte meg Lakatos Csaba dicsőségét, s őt is felülmúlva 130 győztes hajtással egészen rendkívülit produkált. A magyar ügető történetében csak ifj. Feiser Sándornak sikerült egy évben 130-nál több versenyt nyerni. Tavaly ifj. Bisbac megismételte sikerét, újra a profi hajtók listavezetője lett, igaz „csak” 103 győzelemig vitte. Elismerésre méltó, nagy teljesítmények ezek, még akkor is, ha tudjuk: az amatőrökre vonatkozó kedvező lehetőségeket használták ki. Idén megváltoztak, szigorúbbak lettek az amatőröket érintő szabályok, nyilván ezek következménye, hogy Lakatos Csaba és Bisbac Dániel is hivatásos hajtói licencet kért és kapott.Az oly nagyon várt, majd oly sokat kárhoztatott „maszek világ” egyik ellentmondása, hogy az amatőrök előnyt élveznek a hivatásosokkal szemben. De ne feledjük el, hogy áldozatkész tulajdonosok – és a közülük kikerülő amatőr hajtók – nélkül a lóversenyzés nem maradt volna fent.