1848-1849 magyar sajátosságai

Magyarország és Ausztria 1848-49-es konfliktusát sokan és sokszor próbálták meg egyetlen szóval jellemezni. Az 1849 után megjelent osztrák és orosz munkák a forradalom és a lázadás szavakat használták. A magyarok és pártolóik függetlenségi háborúról, nemzeti harcról, szabadságharcról írtak. A kiegyezés után a magyar terminológiában az önvédelmi harc meghatározás került előtérbe. Később az események jellemzésére már két szót, a forradalmat és a szabadságharcot használták.A múlt századi hivatalos osztrák munkák a pejoratív „forradalom” mellett legfeljebb hadjáratok történeteként voltak hajlandók tárgyalni az eseményeket. Jellemző módon azonban csak a téli és nyári hadjáratok, tehát az osztrák szempontból sikeres két eseménysor szerepelt a címekben; a tavaszi hadjáratot hiába keresnénk közöttük. A megközelítést csupán némileg árnyalta, hogy egyes munkákban megjelent a polgárháború kifejezés is. Igaz, ezt a meghatározást sem Ausztria és Magyarország, hanem a magyarok és a magyarországi nemzetiségek közötti fegyveres harcra alkalmazták.E szemantikai fejtegetés talán túlzottan elvontnak és terméketlennek tűnik, de rávilágít arra, hogy a két fél nemcsak 1848-49-ben, hanem utána is elbeszélt egymás mellett. A magyar megközelítés kiindulópontja (köz)jogi jellegű volt. Eszerint Magyarország 1848 tavaszán megkapta az őt törvényei alapján már addig is megillető alkotmányt, s később joggal fogott fegyvert ennek védelmében előbb a szerb és horvát, majd a császári és királyi, végül az orosz seregek ellen. Az osztrák (vagy inkább birodalmi) megközelítés ezzel szemben az volt, hogy Magyarország politikusai a birodalom szorongatott helyzetében kierőszakolták ezeket a különleges jogokat, s ezzel a birodalom egységét veszélyeztették. Sőt később, újabb jogok kicsikarásával, már a birodalom felbomlasztására törekedtek. Emellett elnyomó politikájukkal elvadították maguk mellől a magyarországi nemzeti kisebbségeket is.Ausztria tehát nem tett mást, mint a birodalom fenntartása érdekében felszámolta az azt veszélyeztető lázadást. Emellett mindkét oldalon megjelent az összeesküvési teória is. A magyarok a kamarilla, a cs. és kir. szoldateszka és a nemzetiségek hosszan előkészített, egységes fellépésével magyarázták a fegyveres harcok kitörését. Az osztrák fél pedig Kossuth és a radikálisok meg az európai forradalmi párt(ok) összeesküvését okolta a konfliktus kiéleződéséért.A magyar felfogás szerint az 1848 áprilisában kialakult állapotot csak mindkét fél együttes akaratával, tárgyalások útján lehetett volna megváltoztatni. A birodalmi felfogás szerint a birodalom érdeke volt az elsődleges. Ha a másik fél ezt az érdeket veszélyeztette, a birodalom vezetőinek nemcsak joguk, de kötelességük is volt az egyoldalú (akár erőszakos) korrigálás. A két felfogás az eltérő eszközrendszerből és -készletből fakadt. Magyarországnak 1848 előtt nem volt önálló hadserege vagy külképviselete; pénz- és kereskedelmi ügyeit sem intézhette szabadon. A magyar fél tehát egyedül a törvényes, jogi eszközökkel történő rendezés során változtathatott pozícióján. Közjogi szempontból viszont kedvezőbb helyzetben volt, mint a birodalmi vezetés. Ez utóbbi az alkotmányos jog eszköztáránál jóval hatásosabb és meggyőzőbb érvekkel bírt. Ám hiába sikerült ezek alkalmazásával néha politikai konfliktusokat is rendeznie vagy saját javára eldöntenie, ha ezek eredményét nem sikerült jogilag is elfogadtatnia a magyar féllel.A magyar fél a birodalom két részét egyenrangú partnernek tartotta. Ugyanígy egyenrangú partnernek tekintette egyik oldalon az uralkodót, a másikon a magyar parlamentnek felelős kormányt. 1848 március-áprilisában a magyar országgyűlés ezt a felfogást iktatta törvénybe. A birodalmi vezetés erői – más-más meggondolásokból ugyan – az uralkodót az alkotmányos rendszeren felül állónak tekintették. A különbség csak az volt, hogy a „polgári” Ausztria erői csak Magyarországgal szemben, míg a birodalmi centralizáció, illetve a konzervatív föderalizmus erői a birodalom minden más politikai tényezőjével szemben.Törvényszerű volt-e, hogy a birodalom két fele közötti vita fegyveres konfliktusba torkolljon, olyan összecsapásba, amely magának a birodalomnak a létét kérdőjelezte meg? A magyar felfogás szerint a birodalmi abszolutizmus erői minden engedményt átmenetinek tekintettek, s csak a visszavágásra készülődtek. Ez a felfogás azonban egysíkú. Hiszen kétségkívül voltak ilyen csoportok és erők, s ezek igen erős pozícióval rendelkeztek a birodalom diplomáciai karán és hadseregén belül. De az már egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy 1848 őszére ezek a csoportok szerezzék meg a birodalom vezetését. Uralomra jutásukban – a számukra kedvező külpolitikai változásokon kívül – némi szerep jutott a magyar félnek is. Itt különösen azt kell kiemelnünk, hogy a magyar fél – jogilag korrekt, de politikailag hibás eljárással – visszautasította a birodalmi államadósságból történő részvállalást.A magyar forradalommal kapcsolatban – a többi európai forradalmakhoz képest – két sajátosságot szoktak kiemelni. Az egyik az, hogy a magyar forradalom békés, vértelen volt; a másik pedig az, hogy a forradalmi vívmányokat sikerült törvényes rendszerré formálni. Ez utóbbi tényező olyan erős legitimitást biztosított a Batthyány-kormánynak, amely példátlan volt a Habsburg Birodalmon belül és azon kívül is. Ebből a legitimitásból aztán jócskán jutott az október elején a végrehajtó hatalmat átvevő Országos Honvédelmi Bizottmánynak is, s ez tette lehetővé az önvédelmi, majd a függetlenségi háború megvívását, a nemzeti egység csaknem teljes fenntartását.Van azonban egy olyan tényező, ami talán kevésbé ment át a köztudatba, noha 1848 szeptemberétől legalább akkora jelentősége volt, mint a fenti kettőnek. Mégpedig az, hogy a magyar forradalom volt az egyetlen, amelynek – gyakorlatilag előzmények nélkül – sikerült megszerveznie a saját védelmét, s ez a védelem olyan hathatósan működött, hogy a szemben álló fél képtelen volt egyedül felszámolni azt. Az európai forradalmak és a reguláris hadsereg viszonya három séma szerint írható le:1. A hadsereg átáll a forradalmi kormány oldalára, s a belpolitikai stabilitás egyik fő tényezőjévé válik. Ez történt Franciaországban, ahol a hadsereg februárban nem védte meg az uralkodót, júniusban viszont leverte az európai történelem első anarchista felkelését.2. A hadsereg a forradalmat követően passzív marad, adandó alkalommal viszont a belső rendcsinálás legfőbb eszköze lesz. Ez történt Poroszországban, Ausztriában, a Nápolyi Királyságban s a legtöbb német fejedelemségben.3. A hadsereg átáll a forradalmárok oldalára, s a forradalom fennmaradásának legfőbb tényezője lesz. Ez történt például Badenben.4. A hadsereg a forradalmárok segítségére siet, de ezzel együtt mérsékeli a forradalmi követeléseket. Ez történt a Szárd-Piemonti Királyság és a lombardiai felkelők esetében.A magyarországi események másképp alakultak. Az itt állomásozó cs. és kir. hadsereg 1848 szeptember-októberében kettészakadt, mégpedig nemzeti-nemzetiségi alapon. A magyar és szlovák legénységű alakulatok a forradalmi kormány, a nem magyarországi kiegészítésű, valamint a román, szerb és horvát alakulatok pedig a katonai ellenforradalom oldalára álltak. Mindez azonban kombinálódott azzal, hogy a magyar kormány – éppen a törvényes átalakulás által biztosított lehetőségeket felhasználva – még a nyílt konfliktus kitörése előtt önálló hadsereget szervezett, s ez a hadsereg-szervezési modell szeptember végétől uralkodóvá vált, azaz „saját képére” formálta a már korábban létező modellt, a cs. és kir. hadsereg magyar oldalra került alakulatait.Az átalakulás azonban – jóllehet kedvezőtlenebb körülmények közepette – bekövetkezhetett volna az egységes Habsburg Birodalomba tagolt Magyarországon is. Az átalakulás magyar programja 1848 előtt már készen állt, s az ellenzék vezetői csak a megfelelő kül- és belpolitikai helyzetre vártak, hogy végre életbe léptethessék ezt a programot. A magyar hadsereg azonban 1848-1849 legsajátabb alkotása volt. 1848 előtt még a program szintjén sem létezett, 1848-ban néhány hónap alatt hozta létre Batthyány Lajos kormánya. Ez a hadsereg képes volt megállítani a horvát bán több tízezres ármádiáját, elviselte egy kudarcokkal teli téli hadjárat megpróbáltatásait, s kevesebb mint egy évvel születése után már a határokig kergette, vagy az erődök sáncai mögé kényszerítette a büszke cs. és kir. hadsereget. A magyar szabadságharc volt az egyetlen olyan európai forradalom, amelynek leveréséhez nem volt elegendő egyetlen nagyhatalom fegyveres ereje. Ausztria – az európai történelemben példa nélkül álló módon – arra kényszerült, hogy katonai segítséget kérjen Oroszországtól. Amikor 1849. május 21-én I. Ferenc József fél térdre ereszkedve kézcsókkal köszönte meg I. Miklós cárnak a magyar forradalom leverésére adott 200 ezer katonát, e térdhajtás a honvédsereg teljesítményének is szólt. Erre a tényre pedig – a szabadságharc leveretése ellenére is – büszkék lehetünk.