C. M.
Panassza az lévitáknak az babilóniai fogságban.
1
Ott mi nagy siralomban keseregtünk;
Az szent Sionról megemlékezvén,
Kinél gyönyörűségesb hely nincsen.
Az nagy búnak és bánatnak miatta,
Hegedűnket függesztettük fűzfákra.
2
Hogy valamit hegedülnénk nékiek,
És mondanánk sioni éneket,
Felelvén mondtuk: Miképpen lehet?
Hogy dicsérhetnénk az Úr Istent vígan
Énekelvén ez idegen országban.
3
Hogy hegedülésemet elfelejtem
Előbb, hogynem az Jeruzsálemet,
Míg ez fogságban tartnak engemet,
Bár ínyemhez ragadjon az én nyelvem,
Ha Jeruzsálemre nem ohajt szívem.
4
És nékiek, Uram, azt ne engedd el,
Azmit ők akkoron kiáltottak,
Midőn Jeruzsálemet rontották;
Fosszad, fosszad Jeruzsálemnek népét,
Földre lerontsad minden épületét!
5
Hogy végre porhamuvá kell lenned,
Bódog az, ki tenéked ez dolgot
Megfizeti ez méltatlanságot,
Ki öledből gyermekidet kirántja
És az erős kősziklához paskolja.
Szenci Molnár Albert, a magyar kultúra apostola hosszú vándorlások, keserves megaláztatások és nagy nélkülözések közpette töltötte élete hatvan esztendejét, s közben lerakta az újkori magyar kultúra egyik alapkövét. Clément Marot (őrá utal a vers fölötti C. M.) és Théodore de Beze hugenotta zsoltárfordításainak fölhasználásával alkotta meg főművét, a pannón zsoltároskönyvet. Ihlető forrása az egész újkori magyar irodalomnak.
