Médiatükör Belgrádtól New Yorkig

A magyar média fél lazítani a különleges állapotokon – írja a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájában Tamás Pál az amerikai terrortámadást követő hét magyar médiatükrét elemezve.

„A magyar média kezdetben a nagyjából máshol is látható nemzetközi mintáknak megfelelően foglalkozott az üggyel, s ameddig voltak képek, nem is volt semmi baj. A nehézségek akkor jelentkeztek, amikor mind több adásidőt saját kommentárral, szakértéssel, véleménnyel kellett kitölteni. Bár voltak előadásbéli különbségek – egyes műsorkészítőknek, csatornáknak jobban sikerült, másoknak talán kevésbé – szinte azonnal megjelent a közös probléma. Nagyon kevés volt a szakértő” – fogalmaz a szociológus.

Tamás úgy látja, hogy az amerikai eseményekről nem tud – vagy talán nem mer – leszakadni a magyar média:

Egy hét után mindennek át kellene értékelődni, a riadót lefújták. De a magyar média – legalábbis még az utolsó napokban – félt lazítani a különleges állapoton. Hiszen egy ilyen lépés először is talán valaki szemében politikailag nem korrektnek tűnik. Ha már kihagyott egy kicsit, az a műsor, vagy csatorna talán nem is olyan nyugatbarát, ahogyan azt most mindenkitől elvárnánk. Másodszor, hátha mégis történik valami, s akkor onnan lemaradunk. Hiszen a hírverseny óriási.

A szerző egybeveti a jelenlegi terrortámadás és a Belgrád elleni NATO-akciók kommentárjait:

A hazai kommentárokban, ráadásul szétválik két beszédmód. Az egyiket inkább humanitárius-bulvár, a másikat talán geopolitikai szóhasználatnak nevezném. Az első az egyéni tragédiákra, a túlélők vallomásaira, a töredékesen előadott szenvedéstörténetekre, az ártatlanokkal szemben megnyilvánuló számító akarat bemutatására összpontosít. Számára nem Amerika az áldozat, hanem az amerikaiak vagy egyszerűen az adott pillanatban New Yorkban tartózkodó emberek. A másodikat inkább a nagy játszma érdekli, a fundamentalizmus és a szabadság vagy a szuperhatalom és a világrendszer szélére kerültek viadala. Egyik vagy másik beszédmód nem köthető feltétlenül világos politikai világképhez. De azért mégis úgy tűnik, hogy azok jó része, akiket most az egyéni szenvedés foglalkoztat, két éve – Belgrád bombázása idején – a világszellemről, a történelmi szükségszerűségről, az univerzalisztikus értékek védelméről beszéltek. És fordítva, akiket most többnyire inkább a globális játszma érdekli, akkor az egyéni szenvedésekkel, a nép és politikai vezetői közötti megkülönböztetés szükségességével érveltek.