Tunyogmatolcson egyenesen hetet számolnak, s mind a hét igazi, komoly vas- meg betonhíd, melyek között van kétszáz méternél is hosszabb. Egy szatmári község se dicsekedhet ennyivel, pedig ott is vannak vizek, néha még kölcsön is tudnának adni. Tunyogot és Matolcsot a Szamos kerülgeti. Pontosabban a Holt-Szamos, mely annyi hurkot vet itt, mint egy mindenre elszánt orvvadász. A Szamos, vagyis hát az Új-Szamos az más: az megy, mint a nyílvesszô. Még valamikor a húszas években ástak neki új medret Cégénydányád és Nábrád között. A jó tíz kilométer hosszú mesterséges szakasz itt megy el Matolcs mellett, s hiába telt el azóta több mint hetven esztendô, a mai öregek mind a mai napig nemigen tudtak megbarátkozni vele.
Nekik az a valódi Szamos, még ha holtág is, amelyik Matolcs és Tunyog között kanyarog, vastag bodza- meg eperfák hajolnak rá, és amikor megszólal a parton a tunyogi templom harangja, még a vadkacsa is kihúzza magát a vízen. A matolcsi torony messzebb van egy kicsit, bent, az öreg falu közepén, s tán még morgolódik is, hogy ôróla így megfeledkeztek. Nincs ehhez hozzászokva, hiszen mióta világ a világ, mindig is Matolcs volt a tekintélyesebb falu. S hát persze annak a temploma! Még a nagy Szamos-völgyi árvízkor is Matolcsot féltette mindenki. Hivatalosan Tunyogmatolcsról beszéltek, de Tunyogra csak kevesen gondoltak.
Ám akkor nagyot fordult a kocka. Az élô és a holt Szamos közé zárt matolcsiak közül sokan megrettentek, s aki csak tehette, a biztonságosabb Tunyogon építette fel az új házát. Rá tíz évre pedig Tunyog újabb elônyhöz jutott. Új közúti híd épült a két Szamoson, mely elterelte a forgalmat Matolcsról. Ma már a 2700 lakosnak csupán negyven százaléka él az öregebb faluban, s az új házak azóta is szinte kivétel nélkül Tunyogon épülnek.
A vállalkozók is jobban szeretik Tunyogot. Különösen azt az ötszáz méteres szakaszt, ami az új hidakhoz vezet. Itt még tíz éve is öreg diófák meg szilvások álldogáltak, és nagy kalapú napraforgók bólogattak – most azonban valóságos üzleti negyed fogadja az erre járót: szálló, étterem, presszó, fodrász… Tunyogmatolcs jövendô faluközpontja.
Tunyogmatolcs – milyen furcsa így egyben kimondani!
Nem is mondja így senki errefelé. Az itteni embernek vagy Tunyogon, vagy Matolcson van dolga. A helybéliek is önérzetesen igazítják helyre az idegent, hogy kérem, én tunyogi (vagy éppen matolcsi) vagyok; de amúgy az ellentétnek a nyomát se látni. Pedig, jaj, de nehezen álltak össze! Háromszor is összeadták ôket – legutóbb negyven éve –, mire elfogadták a közös irányítást. Negyven év azonban mégiscsak nagy idô lehet, mert ma már természetesnek veszi mindenki, hogy például a polgármesteri hivatal Matolcson, az orvosi rendelô meg Tunyogon van, és azon se akad fenn senki, hogy a tunyogiak átjárnak a matolcsi, azok meg a tunyogi oldalba horgászni, ha éppen ott megy a hal.
Most éppen sehol sem megy. A Holt-Szamos hídján állunk, ha úgy tetszik, a víz kellôs közepén, és néznénk a halakat, „ mert ez tele van ám kárásszal, csukával”, de azok ránk sem hederítenek. Egy ladik köt ki mellettünk, két mátészalkai horgász kapaszkodik fel a meredek partra. Hajnal óta kint vannak, de csupán pár keszeg ficánkol a hálójukban.
– Uram! Ez a világ legcsodálatosabb vize lehetne – fakadnak ki. – Gondoljanak bele, húsz kilométer érintetlen meder! Másutt ez nemzeti kincs lenne, itt meg a szemünk láttára megy tönkre. Az eutrofizáció egyre gyorsul, az elpusztult növények meg az iszap elôbb-utóbb feltöltik a medret. Nyugat-Európában egy zsebkendônyi vadvizet is szigorúan védenek. Itt szabályosan szabadulnak a víztôl. Ismerik ugye az amerikai mondást: a halott indián a jó indián. Na, itt meg a száraz meder a jó meder!
Mérgesen legyintenek, és öklömnyi lakatot téve a csónakra, bevetik magukat a sűrűbe.
Elnézôen mosolygunk, amint bezárulnak mögöttük a bokrok, ám fent a községházán bölcsen elrejtjük azt a kissé tudálékos mosolyt, mert egykettôre rájövünk, korántsem csak néhány horgászt aggaszt a Holt-Szamos.
– Nézzenek a térképre: turistaparadicsom lehetne ez a vidék! Sajnos a víznek nem mi vagyunk a gazdái – mondja az alpolgármester, Tisza János, s feláll maga is, hogy századszor is szemügyre vegye a faluját.
Tôsgyökeres tunyogmatolcsi – Matolcson nôtt fel, s Tunyogon él –, úgyhogy sok újat nemigen mond neki az a térkép, mégis jólesik az embernek mormolni az olyan szavakat, mint az Iszkó, Sziget, Godolya, Ómatolcs. Sok száz éves dűlônevek, s mindegyik a Szamos gyermeke. Ma már szántó mind, de pár évtizede még igazi tündérkertek voltak. Pompásan termô dzsungelgyümölcsösök, melyek ontották a szilvát, a diót, a mindenféle betegségnek ellenálló körtét, almát. Az ostoba nagyüzemi gazdálkodás azonban nem tűrhette e pazar kerteket. Kiirtották a fákat az utolsó szálig.
Nem csak a dzsungelgyümöcsösök voltak közel a Szamoshoz. A legkövérebb szántóföldek is. Mint a Harcsás, amely – nevével ellentétben – az egyik legjobb búzatermô dűlô a matolcsi határban. Itt van két hektárja Széles Ernônek is. A harminc-harmincöt év körüli fiatalember a késô ôszi napsütésben nekivetkôzve szánt éppen. Megmagyarázhatatlan jó érzés fogja el az embert vele beszélgetve. Más faluban majd minden földműves panaszkodik, Széles Ernô arcán azonban megfoghatatlan derű játszik. Talán a gyönyörű idô teszi, az istennek se akar búskomor arcot vágni. Pedig neki is van gondja elég. Mégis napnál világosabb, hogy elégedett ember, aminek csak részben lehet az a magyarázata, hogy új házas.
– Szeretni kell a földet – mondja, s oly természetes mozdulattal vesz fel egy rögöt, és tartja a napba, mintha száz éve mást se csinálna, csak szántana, vetne.
Pedig lakatos a szakmája, autófényezô műhelyben dolgozott, s alig tíz éve fogott a gazdálkodásba. Önállóan – kell kiigazítanunk magunkat, hiszen a paraszti élet rendje már egészen kicsi korában a vérébe ivódott. Szülei korán elmentek ugyan, de amíg éltek, az udvarukról sosem hiányzott a jószág.
Ernô fiuk udvaráról se hiányzik. Három tehenet meg egy elôhasú üszôt tartanak, s ezzel a majd háromezer lakosú község szarvasmarha-állományának mintegy negyedét birtokolják. Luby Margit, a tájat rajongásig szeretô néprajzkutató írt egy könyvet A parasztélet rendje címmel a két világháború között, amelybôl tudjuk, Tunyog és Matolcs milyen híres jószágtartó falvak voltak. Most húsz tehenet ha számolnak! És így van ez szerte Szatmárban, Beregben. Ott, ahol a legtovább és a legnagyobb számban ôrizték meg a magyar szürkét, ahol még a hetvenes-nyolcvanas években is egymás sarkát taposták a felvásárlók, most jó, ha van ezer tehén.
Igaz, ha lenne is jószág, nem lenne hol legelnie. Mert a legelôt, mint a legtöbb helyen, itt is kiosztották. És most vagy a gaz veri fel, vagy erdôvel kísérleteznek rajta. A tunyogi és a matolcsi határ összesen kétezer-ötszáz hektáros, ami önmagában is kevés. Más megélhetési forrást is fel kellett hát kutatniuk az ittenieknek. Ráadásul Tunyogon öt nagybirtok is volt, elfoglalta a határ tekintélyes részét. Így már érthetô, miért volt a két faluban oly jelentôs az iparosság. Különösen híresek voltak a matolcsi gubások és fazekasok. A „matócsi” gubások igazi, világot járt mesteremberek voltak, akik Nagybányától egészen Nagykállóig dolgoztak. A leszôtt gubavásznat fent, az Avasban kallózták, ahol a matolcsiaknak saját bércük, erdejük, csűrjük, kallómalmuk volt, a kész gubával pedig bejárták a fél világot.
De nem csak a gubásoknak volt földjük messzi tájakon. A parasztoknak is, mert a Szamos és a nagybirtokok miatt a saját falujuk határában nem tudtak földhöz jutni. Így aztán itt egyáltalán nem volt ritka az olyan gazdaember, akinek az ötödik, tizedik falu határában is volt földje, erdeje, kaszálója.
– Én legalább nem szorultam Szatmár vármegye túlsó felébe – állítja le a traktort Széles Ernô. – De több jót nem is mondhatunk a privatizációról. Nékem például tizenöt hektárom van, de legalább nyolc darabban. Bérelek hozzá még tizenöt hektárt, azt is vagy nyolc darabban. Mire kigondolja az ember, hogy mi legyen a tizedik parcellában, elfelejti az elsôbe tervezettet. No de legalább nem unatkozunk. Mert itt biztos nem alszik el a traktoron az ember. Hisz lépten-nyomon kanyarodnia kell, olyan kicsire sikeredtek a parcellák.
Meg költözködnie, tehetjük hozzá, hiszen Ernô barátunk némi bérmunkával egészíti ki a friss család jövedelmét. Kombájn kivételével hál’ istennek el van látva majd minden alapgéppel, s most egy kis szárítón is töri a fejét. De addig még venni szeretne pár hektárt. Csak az a baj, nem nagyon van kitôl. Ezt a két hektárt, összesen harminc aranykorona értékben, kétszázhetvenezer forintért vette tavaly, az idén azonban már hiába kérdezôsködött. A jobb földekhez mindenki ragaszkodik, még ha nem is ô műveli. Kiadja bérbe, az idén huszonöt kiló búzát kértek aranykoronánként.
Nem nagy pénz, de több a semminél, s még mindig jobb, mint ha parlagon hagynák. Itt egyébként is kevés föld marad műveletlenül, tulajdonképpen csak a legsoványabb részek. Hét-nyolc éve sokkal nagyobb volt a parlagföldek aránya, mostanra azonban rendezôdni látszik. Nagy szerepe van ebben a helyi önkormányzatnak is, mely – igaz, jelentôs állami segítséggel – megoldotta a külterületi vízrendezést. Magyarán kipucolta az árkokat, kiegyengette az utakat, több mint húszmillió forintot áldoztak erre. Ezzel párhuzamosan felújították az óvodát, az iskolát, az orvosi rendelôt, a közvilágítást, s az apróbb, községszépítési munkák is belefértek a keretbe.
Igaz, a pénznek szűkében vannak, de munkáskéz van jócskán.
– Kétszázhárom munkanélkülit tartunk nyilván, százharmincan vannak az aktív korú járadékosok, harmincan az úgynevezett jövedelempótlósok – sorolja a számokat a másik alpolgármester, Kovács Miklós, aki szereti a pontos adatokat. – Sajnos a fehérgyarmati és a mátészalkai üzemek többsége bezárt, a helyi vállalkozások pedig még gyengék, csak pár embert képesek foglalkoztatni.
A legnagyobb csapást a falu határában felépült konzervgyár csôdje jelentette. Pedig micsoda szenzáció volt, amikor a német tulajdonosa építeni kezdte! És pár évig remekül is ment minden. Több mint kétszáz embernek adott munkát, termékei keresettek voltak, aztán jöttek a fizetési gondok... Már nyolc éve áll az üzem, pedig ismertek az új tulajdonosok. Debreceni befektetôk. De hogy mi a szándékuk a gyárral, az a tunyogmatolcsiak elôtt rejtély.
Mint a legtöbb szatmári településen, itt is az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató. Azon belül is talán az iskola, ámbár – jegyzi meg szomorkásan Kovács Miklós, aki korábban maga is pedagógus volt – fogynak, egyre kevesebben vannak a gyermekek. A hatvanas években, amikor ô ide került, az iskolások hatszáznál is többen voltak. Ma az iskolába kétszázhuszonhatan, az óvodába hetvenöten-nyolcvanan járnak.
– A hatvanas évek derekán mi például harminckilencen voltunk, a B-sek harmincheten – jegyzi meg Tisza János, miközben a tavaly átadott tájház felé tartunk. – Akkor a Holt-Szamos jegén néha voltunk annyian, hogy alig fértünk el. Pedig volt tér, mehettünk rajta fel egészen Géberjénig, Ököritóig.
Mi nem megyünk olyan messzire. Csupán a partig, de ott megállunk, mert nem akármilyen ponthoz értünk. Az egyik legismertebb magyar vízpart ez: a kurta kocsma helyszíne. Igen, azé a nevezetes kocsmáé, ahol „Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség”. Magát a kocsmát elnyelte rég az idô, eltűnt a mestergerenda is, amibe bicskájával belevéste a nevét Petôfi Sándor, ám a versben élni fog, ameddig csak magyar lesz a földön.
A portát felesége révén a falu utolsó fazekasmestere, Dávid Menyhért örökölte, két nagy vödör hamuval ballag, amikor ráköszönünk. Hazafelé tart, ám mikor rákérdezünk, hol is az a haza, elbizonytalanodik. A műhely, a két kemence a szülôi portán, az asszony, a család tíz házzal odébb. Válasz gyanánt elôveszi a cigarettáját, s azt mondja, mindjárt jön, csak a tyúkok alá önti a hamut. Aztán elvezet bennünket a műhelyébe is.
A műhely, a szülôi ház a kutatók, néprajzosok, filmesek Mekkája volt egykor, ám mostanában megcsendesedett a porta. Csak egy öregasszony ül a kút mellett, régi abroszt javítgat. A mester anyja. Ô is Dávid Menyhértné, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen az urának az apja is Menyhért volt, s természetesen mindketten fazekasok. Egyébként ötvenhét éve jött ide férjhez, s azt mondja, akkor volt a legjobb világ rájuk, amikor még dolgozott mind a három Dávid Menyus. Azóta mindig rosszabb és rosszabb.
– Ó, még a mi idônkben is nyolc fazekas korongozott Matolcson! – teszi le a tűt. – Csináltak a mi embereink mindent. Korsót, szilkét, csuprot. Manapság lassan már csak a virágváza meg a csirkeitató kell.
Így múlik el lassan a híres Matolcs város dicsôsége. No de azért vannak a maiak, hogy megôrizzék a régieket. Tunyogmatolcson a régi matolcsi parókiát tették meg falumúzeumnak. S nemcsak azzá ütötték, élettel is megtöltötték. Kerekes tiszteletes úr, vagyis hát Kerekes Feri bácsi ugyan az égben lakik már, és azóta sincs lakója a parókiának, de nem kell ahhoz élô ember, hogy az élettel találkozzunk az ódon falak között. Ahhoz elég az a komód, asztal, fénykép, ami valamelyik Kisgyörgy-, Széles-, Tisza- vagy Kelemen-portán került elô, s elég pár abrosz, párna vagy tejescsupor is, hogy bepillanthassunk egy tunyogi, matolcsi család mindennapjaiba. Itt azonban nem csak két-három patkó, abrosz vagy fakanál emlékeztet a múltra. Hanem mások mellett például két korsó is. Két hatalmas, fél méternél is magasabb, bonyolult mintákkal díszített korsó, az egyik egyenesen 1821-bôl. A hajdani mezôváros fazekasainak cégkorsója. Ám közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, a kétszáz évvel ezelôtti matolcsi iparosság mesterségbeli tudásának jelképe is egyben az a korsó.
Nem lesz könnyű a maiaknak túlszárnyalniuk annak szépségét, tartósságát. De talán már bányásszák a Szamosban azt a kék agyagot, amibôl a kétszáz évet is kiálló korsókat égetik.
origo.hu
Repülni félt, lopni nem – ő volt a 20. század leghírhedtebb magyar tolvaja
