Vízben álló piramisok

Egy szombat délután Sörös István 52 éves felsôörsi geodéta rájött a piramisépítés titkára. Egy héttel késôbb – 2001 tavaszán – már ott járt a helyszínen, Egyiptomban, ahol bizonyságot szerzett elmélete igazáról. Minderrôl könyvet írt, járja az országot, elôadásokat tart. A rendezvényekre elkíséri a kiadvány szerkesztôje, Lékó Sándor is. (A Vízben álló piramisok, lebegô kövek című kötet a Megalit Kiadó gondozásában jelent meg.)

Az ókori egyiptomi életrôl sok rajz maradt fenn, de érdekes módon a piramisépítésről semmi. Feltételezések szerint e nagyszabású, titokzatos munka „dokumentációját” valahol elrejtették, egyesek szerint a szfinx ôrzi. Sörös István azonban úgy véli, hogy magasabban keresendôk a leírások: a piramis csúcsa alatti üregben – merthogy lejjebb eláztak volna. A magyar geodéta szerint ugyanis a helyszínen víznek kellett lennie, ez a rejtély nyitja – állítja. Szakmájából következően jól tudja, hogy még a mai eszközökkel sem egyszerű dolog megoldani egy ekkora építmény kôsorainak vízszintességét. Mi mással határozhatták volna meg ilyen pontosan a gízai kolosszusok síkjait – a piramisokéit és a szfinxéit is –, ha nem magával a vízzel?
A négy és fél ezer éves, 147 méter magas Kheopsz-piramis, mintegy két és fél millió, három-öt tonnás kôtömbbôl áll. A gúla belsejét is kôkockákkal bélelték, csupán néhány keskeny járat húzódik benne. Az egyes kövek szélessége a sorokon belül eltérô, de magasságuk egyforma, gondosan csiszolt felszínük tökéletesen vízszintes sorokat alkot.
Sörös István elveti azt a feltételezést, miszerint agyonkorbácsolt rabszolgák vonszolták fel az egyre jobban magasított lejtôkön a gránittömböket. Szerinte öreg hiba, hogy a kutatásokba ez idáig nem vonták be a műszakiakat, mert a piramisügy nem régészeti, hanem építészeti probléma.
A Sörös-féle magyarázat szerint a piramisok egykor a tengerparton álltak, és navigációs pontokként szolgáltak. Az ókorban a Gíza-plató a mediterrán világ részét képezte, burjánzott a növényzet, és a tengerek szintje tizennyolc méterrel magasabb volt a mostaninál. Így némi csatornázás és zsilipezés után – melynek nyomai ma is fellelhetôk a környéken – egészen az építeni kezdett piramisokig úszhattak a hajók.
Sörös István nemcsak geodéta, hanem hajós is. A Balatonon nemegyszer kipróbálta a „vízi daruzást”: az orrnál leeresztett horgony óriási terhet képes megemelni, ha ellensúlyként néhányan hátraballagnak a tatra. Szerinte Egyiptomban is így építkeztek. A helyben kitermelt bélelôkövet, a keretet adó asszuáni gránitot és a burkoló mészkövet az építmény faláig úsztatták. Onnan pedig a piramis belsejében „parkírozó” hajópárok emelték tovább, felváltva bólogatva. Ezeket a majdnem sarló alakú, 44 méter hosszú bárkákat kifejezetten erre találták ki. Az egyiken elôreparancsolták a szolgákat, az orr megbillent, hozzákötözték a húsz-ötven-száz méteres mélységben heverő követ, aztán hátramasíroztatták az „élôsúlyt”, és a teher megindult felfelé. Ekkor következett a másik bárka, amelyik ugyanígy továbbemelte és megtartotta a tömböt, amíg az elsô bólintott, és feszített a kötélen. A munka dandárját – a könyv szerzôjének számításai alapján – húsz hajópár végezhette. Az ásatások során többnek a maradványai elô is kerültek.
Az ókori építôk elôször a keretet készítették el és szintezték be, majd a bólogató bárkák megkezdték a piramis hasának megtöltését. A vizet lassacskán kiszorította a kô, ekkor egy szinttel feljebb „hajóztak”. Ahogy magasodott a gúla, ahogy szűkült a hely, egyre kevesebb hajópár fért el, ezért sorra szedték szét és engedték le ôket köteleken. Valószínűleg a csúcs helyrerakása volt a legbonyolultabb művelet, amelyre több lehetséges változatot dolgozott ki és adott közre a magyar geodéta.