Márpedig, ha Kömörőbe megy az ember, feltétlenül érdemes kinyitnia a szemét. Az első, ami feltűnik előtte egy hatalmas, vén hagyásfákkal tarkított legelő, a Gábornok, mögötte pedig egy tömör, zöld fal, a híres kömörői erdő. Távolabb fehér templomtorony látszik, messze, mindeneken túl pedig a komor, feketés-kék hegyvonulat, a muzsalyi, beregszászi hegyek.
Igazi kárpátaljai táj, még ha a Kárpátok fő gerince majd száz kilométerre is van innen. A határ, a Tisza is odébb van kicsit, mégis azt érzi az ember, hogy sokkal inkább hegyi, mint alföldi ez a táj. Pedig hát Kömörő s az Erdőhát vidéke olyan sík, mint az asztal, a vakondtúrások is messzire ellátszanak. De csak néhol, mint mondjuk a Gábornokon. A Gábornok Szatmár legnagyobb összefüggő kaszálója, legelője. Ekét sosem látott, és május végén, június elején igazi fűtengert ringat rajta a szél. Rendes nyarakon augusztus végére sárgára aszalódik a fű, fürge egérlánykák korzóznak a promenádjain, s ha megfáradnak, a keményre szikkadt vakondtúrások árnyékába húzódnak.
De amúgy vannak erre derekasabb árnyékok is.
Mint például az öreg hagyásfák. Az évszázados tölgyek, kőrisek, vadkörtefák. Az igazi árnyék azonban bent van a híres-neves kömörői erdőben. Ide azonban már kísérő kívántatik, nehogy eltévedjünk a nyolcszáz hektáros rengetegben. S nehogy viperára lépjünk, ami nagyon békés jószág ugyan, de nemigen szereti, ha háborgatják. A legjobb, ha Rácz Benjámint, a kerületvezető erdészt keressük. Nem itt született ugyan, hanem a messzi Tiszadobon, de lassan harminc éve szolgál az Erdőháton, és persze ismer minden fát, bokrot. És minden kígyót, közöttük keresztes viperát is talán.
– No ez azért túlzás – mondja, s áll meg erdei kóborlásunk során az egyik farakás előtt. – Ha viperát akar látni az ember, akkor itt kell keresnie. Különösen kora tavasszal, az ébredés után szeretnek az ilyen helyeken napozni. De ne gondolja senki, hogy nálunk lépten-nyomon viperába botlik az ember. A tudományos felmérés híján még csak becsülni se tudja számukat senki, de azt állíthatom, hogy kevesen vannak.
– Jó-jó – óvatoskodunk –, de ha megtámadja az embert?
– A vipera, a legtöbb kígyóhoz hasonlóan kerül bennünket – bátorít az erdész. – Csak akkor támad, ha véletlenül rálépünk, vagy óvatlanul megfogjuk őket. Jó néhányat láttam már közülük, de sose jutott eszembe egyiket se kézbe venni. Nálunk az utóbbi három évtizedben nem is mart meg senkit.
A kömörői erdő az ősi, valamikor az egész Szatmárt beborító erdők maradványa. A famatuzsálemeket persze régen kivágták, – a mostani erdőkben a nyolcvan-száz éves területek a legféltettebb kincsek közé tartoznak – ám ha kézbe vesszük a régi szatmári térképeket, láthatjuk, hogy a XVIII. század végén történt az első igazi földrajzi felmérés, a tapasztalatokat a hadsereg legképzettebb tisztjei rögzítették A mai ember megdöbben az akkori térképek láttán: szinte mindent erdő borít, szántóföldet alig látni. Az igazi döbbenet azonban az, hogy az ötven, hetven évvel későbbi állapotokat ábrázoló térképeken az őserdők szinte nyomtalanul eltűntek.
A nyár végi erdő titokzatos útjait járjuk. Pompásan karbantartott utakon gurul velünk az autó, aztán kiszállunk, s a biztonság kedvéért csizmát húzunk. A tavaszon itt is nagy volt az aszály, de ez az erdőn nemigen látszik. Az erdőt övező kaszálókon se. Mellközépig érő füvet ringat rajta a szél, és sűrű, mint az igazi vad sztyeppe. Nincs bárány, ami lelegelné. Elment a nagy szatmári juhászok utolsó hírmondója, Szim András is három éve.
De sokat elbeszélgetett valamelyik göcsörtös vadkörtefa alatt vele Rácz Benjámin! Tőle tanulta talán szeretni is Szatmárt.
– Különös nép lakik erre – mondja, s állunk meg a sok vadkörtefa egyikénél. – Két-háromszáz éves emlékeket is őriz. A csekei oldalban nekünk is van egy gyönyörű, öreg tölgyesünk. Mit gondolnak, mi a neve? Kőcsi Pista erdeje. Ez a Kőcsi Pista nem más, mint a Himnusz szerzőjének, Kölcsey Ferencnek az öccse.
Az erdőben persze a fákon, füveken kívül mást is lehet látni.
Hát még hallani! Ilyenkor, amikor összezáródik már az erdő, az állatokat jobbára csak hallani lehet. Pláne a madarakat. Mert ha óvatosak vagyunk, s a szerencse is mellénk szegődik, egy-egy őzet, vagy gyanútlan rókát még meg is láthat az ember. De a madarak esetében jobb, ha a fülére hagyatkozik. Akkor különös hangokat hallhat. Például azt, hogy korr, korr, korr…
– Hollók – néz fel az égre Rácz Benjámin. – Pompás, titokzatos népség, a madárvilág talán legokosabb képviselői. Hál Istennek egyre többen vannak, néha még a faluba is behallatszik a hangjuk.
A falu persze nem az erdőből él, még ha az Alföld egyik legértékesebb kincstári erdeje is az. Kömörőben is a föld a legfontosabb megélhetési forrás, bár az is igaz, hogy igen magas a parlagon hagyott területek aránya. Ennek csak egyik oka lehet az, hogy itt a tizennégy-tizenöt aranykoronás tábla már jó közepes minőségűnek számít. A másik ok az lehet, hogy nagy területek osztatlan közös tulajdonban vannak, s nincs, aki megművelje azokat.
Mike Bálintra nem lehet ráfogni, hogy elhanyagolja a földjeit. Voltak már ugyan évek, amikor megfogadta, hogy soha, egyetlen kapavágást se…, de mikor eljön a vetés, a palántázás ideje, ott folytatja mindig, mint korábban. A jól megtermett, negyvenhárom éves vállalkozó vagy húsz hektáron gazdálkodik, ám, biztos ami biztos alapon nem hagyott fel a korábbi ténykedésével se. Három teherautójával fuvarozik is. Alkalmazottaival persze, mert egyedül már rég nem bírná.
– Eddig nem is volt gond, de sajnos nemrég meghalt az apám – legyint keserűen, miután lekászálódott az egyik teherautó kormánya mellől. – Rám szakadt minden, nem is tudom, mi lesz a folytatás.
Nem akart Bálint gazdálkodni, dehogy akart. Kitanulta az autószerelő szakmát, s elhelyezkedett a fehérgyarmati Mezőgépnél. A nyolcvanas évek derekán aztán csak belebújt a kisördög. Vett egy teherautót, s elkezdett fuvarozni. De akkor nagyon unta már a várost, a második emeleti kalickát, s a szomszédok is állandóan piszkálták a hajnali motorzúgatások miatt, hazajött hát Kömörőbe. És már jött is a rendszerváltás, s mire észbe kapott, már benne volt ő is a földszerzésben.
Tavaly azonban azt mondta elég. Amikor kilencszáz forintot ígértek a kukorica mázsájáért, el akarta adni a birtok jó részét. Százezer forint egy hektár. Elad tíz hektárt, zsebre vág egymilliót, és… És aztán mit kezd egymillióval?! Maradtak hát a földek, és most van négy hektár paprikája, két hektár káposztája, hat hektár paradicsomja…, s tömérdek tennivalója.
– Nem biztatok senkit a földművelésre – tessékel bennünket beljebb a lakásba. – Rengeteg munkával jár, de meg lehet belőle élni. Legutóbb például a két hektár paradicsomom adott nyolcszáz mázsa piros és hatvan mázsa zöld paradicsomot. Annak tíz forintjával is nyolcszázezer forint volt az ára. Melyik növény hoz hektáronként ennyit mifelénk?
– S ha nem tudja eladni a paprikát, paradicsomot?
– Akkor besavanyítom. Egy szatmárcsekei barátommal közösen savanyítjuk a fölösleget. Minden mennyiséget el tudunk adni. Igaz, ehhez négykor kell kelni, s éjjel tizenkettőkor lefeküdni.
Ilyen hajtásra azonban csak kevesen vállalkoznak. Már csak azért se, mert a falu, hasonlóan a többi szatmári településhez jóval öregebb az országos átlaghoz képest. A fiatalok jó része elvándorolt, s az elvándorlást még az olyan nagyszerű tanítók, mint Végh Attila is – aki több mint harminc évig tanította a kömörői gyermekeket – csak lassítani tudták. Nemcsak a munkahelyek hiánya volt a gond, hanem az erőszakos körzetesítés is. A hetvenes évek elején még majd kilencszáz lakosa volt a falunak, de már csak az iskola alsó tagozatosai tanulhattak helyben. Hiába voltak pompás közösségek, nagyszerű rendezvények – a karácsony például az Erdőháton akkor kezdődött, amikor a helyiek feldíszítették az iskola udvarán álló hatalmas lucfenyőket –, ha a gyermeket már tízévesen ingázásra kényszerítették, mert ha felnőtt, már csak igen ritkán jött haza. Ezért is van az, hogy ma Kömörőben alig hatszázan élnek.
Nem mindenki ment el persze. Volt, aki éppenséggel hazajött. Mint Szim János, Kömörő talán legismertebb embere. Most negyvenéves, de a kömörői csapat középhátvédjeként tavaly még aktívan futballozott. Huszonöt évig játszott, Szatmárban nem volt pálya, aminek ne taposta volna többször is a füvét. Mégsem onnan ismerik a legtöbben. Hanem a kömörői pálinkafőzőből. Ő a mester, ha jó pálinkát akarunk inni, hozzá bátran fordulhatunk.
Könnyű rátalálni. Ha éppen nem a labdát kergeti, akkor kint van a főzdében.
Most persze nincs. Se a pályán, se a főzdében. Az utóbbit ráadásul festik, javítják, úgy hogy itt ma nemigen lesz pálinkázás. A festő szerint most ment el épp a „főnök”, de a piros Simsonjáról könnyű megismerni. Látták is mindenütt, csak mi nem találjuk. Nem baj, legalább közben beszélgetünk. Már ha beszélgetés az, ha valaki hatalmas kosarakat cipel, vastag rudakat suhogtat, vagy éppen négykézláb állva szilvát szedeget. De nem ám egy-két kosárral! A legtöbb portán tíz-húsz fa is roskadozik a tömérdek szilvától. Igaz, csak húsz forintot adnak érte, de az is több a semminél. A mennyiség pótolja a kiesést.
Nagyon régen volt ilyen szép a termés, ha megvolnának a régi utak, a kereskedelmi kapcsolatok, akkor a szilvából most meggazdagodhatna Kömörő. És Szatmár is persze, mert nem csak itt gyönyörű a termés. Ráadásul a penyigei, vagy ahogy itt nevezik, a Nemtudom szilvából van a legtöbb, amit annak idején tutajokon hordtak le Szolnokig, s le, egészen Szegedig.
Ma már se tutaj, se tutajos, csak a Tisza van a helyén. Meg a sok-sokezer szilvafa, ami egyáltalán nem baj. Sőt! Igaz, jó néhány aszszony elátkozta már a magjukat is, de a Nemtudom szinte kipusztíthatatlan. És nem kell metszeni, permetezni, oltani, nő és terem magától, ahogy az Isten megadta. Csodálatos teremtmény.
– Ezt mondom én is – helyesel otthon, az udvarán Szim János is, és mosolyogva kínál bennünket egy marék sommal. Van az udvarukon egy pompás somfa, a földet sepri annak is minden ága. De most nem a som a téma, hanem a szilva. Pontosabban a szilvapálinka. – Attól, hogy a főzde áll, még meg lehet nézni – mondja a vendéglátónk, s begyújtja a kismotorját.
A nagy juhászdinasztia sarja maga is állattenyésztő volt sokáig, kényszerből lett pálinkafőzdés. Mátészalkán érettségizett, majd hazatérve a helyi téesz állattenyésztéséért volt felelős. Az apja, az oly sokat emlegetett Szim András testvére akkor már nem élt, kint halt meg a Gábornokon, a szeretett bárányai mellett. Kilencvenkettőben, -háromban aztán a téesz is mind nehezebb helyzetbe került, s nem volt már szükség az állattenyésztőkre. Egy jó pálinkafőzdésre viszont igen, és Szim János elvállalta. Nyíregyházán elvégzett egy szigorú tanfolyamot, s azóta őrajta áll, milyen pálinkát iszik az Erdőhát jó része.
Kiválót, természetesen. Évente vagy harmincezer litert, aminek fele szilva, fele alma.
Minket a szilva érdekel. Nem tudjuk azonban, melyik szilvából van a legjobb pálinka.
– A Stanleyből – hökkenti meg az embert Szim János. – A Nemtudom is első osztályú, de a stanley cukrosabb. De ne én tegyek igazságot! Mert én a pálinkát nemigen iszom.
– Hát akkor mit iszik!? Csak nem sört…? – nézünk rá megütközve.
– Hát…, ha iszok, bizony sört. De azért pálinkaügyben nyugodtan rám bízhatják magukat.
Hál Istennek Szim János – vagyis hát nekünk most már Szimjancsi – nemcsak a pálinkához, meg az állatokhoz ért, a vidék múltjáról is sokat tud. Sokszor megfordult már ugyan a fejében, hogy elköltözik innen, de a lelke mélyén a legnagyobb felbuzdulásakor is tudta, nem mozdul ő innen soha. Mert különös, ritka értékes tája ez Szatmárnak, ahová egyre több turista érkezik. Csekében Kölcsey sírja, Istvándiban a vízimalom, Csécsén Móricz emlékei, Penyigén a tizenegy, vízbe fúlt kislány balladája csábítja erre az idegent.
Kömörőben azonban csak kevesen állnak meg. Igaz, itt nem voltak nagy csaták, nem születtek híres emberek. Ám a páratlanul egységes, még a múlt század elején kialakult utcakép, a régi-régi hangulatot őrző porták, az öreg, rédelyes parasztházak feltétlen figyelmet érdemelnének.
Az igazi élmény azonban a főutcáról letérve éri az embert.
Az egyik kis utca délnek, Mánd, a másik pedig északnak, Nagyar felé szalad. Nagy, árpával, meg zabbal érő körtefáival a mándi út is érdekes. De még izgalmasabb a nagyari út. Vagy tizenöt ház, aztán a Túr, az Öreg-Túr hídja. Innen már földút megy tovább, szép, tiszta szatmári tájakon vezet. De mi álljunk meg az utolsó háznál, forduljunk keletnek, és hagyjuk otthon a gondjainkat! A Páskom, a falu legelője van előttünk. Van vagy ötven hektár, túlról a Túr fasorja szegélyezi…, de most nem ez a lényeg. Hanem az ég, ami a talán a legszebb egész Szatmárban. Nincs fa, nincs ház, nincs villanyvezeték – csak egy kicsit távolabb, Nagyar felé – nincs ami a tekintet útját állná.
Naphosszat elnézné az ember. Tán még felhőtlen időben is.
Most azonban van, másból se áll a világ, csak felhőkből, fellegekből. És esik, meg esik. Nehogy azt higgyük azonban, hogy mindenkit fedett helyre űz e cudar idő. A vékony műúton például egy idős ember araszol. Görbebot, póló, tornacipő, ügyet se vet a mord időre. Meg-megáll, elnéz a legelőn túlra, és sétál tovább, mintha csak szép, nyári alkony volna.
Danika Bálint, a falu legidősebb férfiembere egészségügyi sétáját végzi. Kilencvenhárom éves, és semmi dolga. A tengeri bekapálva, a gaz lekaszálva…, s nem bír otthon tétlenül ülni. Kijött hát sétálni egyet.
– Hamarabb kellett volna jönni! – fenyegeti meg botjával a fellegeket, de mikor megdicsérjük a kertjében a tengerit, megenyhül az arca. – Nem haragszok én annyira. Csak ijesztgetem őket.
A porta, ahol a mamókával él – hatvanöt éve! –, igazi szatmári, erdőháti porta.. Fehér falak, nagy, fekete szilvafák, a tornácon, az eresz alatt virág, meg virág…, a nyári konyha előtt pedig egy öreg, kiszáradóban lévő birsalmafa. Régóta sínylődik már, Bálint bátyánk már ki is akarta vágni, de a mamóka nem engedte. Te ember, te ember, hát lenne szíved kivágni…!? – csóválta szelíden a fejét. Bálint bátyánk visszatette hát helyére a baltát. És kisebbfajta csoda történt: a fa egy szép, egészséges hajtást hozott. Pár év, s termést hoz, még akár Bálint bátyánk is ehet róla.
Meg persze a szomszédok, s akár minden kömörői.
origo.hu
„A családok jelentik az erős alapot, amelyen a nemzetek állnak” – Hankó Balázs demográfiáról, családról, egyetemekről és Ferenc pápáról
